Kedves Olvasó!
Tudnod kell,- hogy a most következő részt nem én írom! (a „kisfiú”)
Mert a „Vén Hülye”- állandóan közbeszól,- hogy NEM ÚGY VOLT!
Ha annyira tudja,- írja meg ezt a részt Ő!
Én mosom kezeimet, (ennyit én is szoktam tisztálkodni), minden „felelősség” az Övé!
Igaz. Ragaszkodtam hozzá! Mert Ő- ,még kicsi,- nem tudja,
mi miért történt úgy,- és miért nem tudott Ő akkor MINDENT!
APÁM.
Már rég tudtam, hogy van. Mikor a gyertyát gyujtottuk Anyámmal, hogy a SORS , vagy az ISTEN- épségben hazavezesse. Láttam is. Képen,- ami az ágy fölött lógott, -és amin Anyám csak akkora volt,-hogy nyugodtan a „hóna alá” vehette volna.
Híreket is kaptunk Róla. Két havonta egy tábori levelezőlapot, amire csak olyat volt szabad írnia, amit megengedtek a katonáknak, mert ha mást írtak,- nem köldték el.
Nekem is rajzolt mindig valamit,(hiszen olvasni nem tudtam), amire Én egy rajzzal válaszoltam.Az utolsó „levelet”-1944 szeptemberében kaptuk. Nem hasonlított az előzőekre! Ez nagyon kusza betükkel volt írva! Afeladás helye se a megszokott volt
Az „üzenet se”! Mert ezen egy dal szövege volt,- náhány sor: „Darumadár fenn az égen,- hazafelé szálldogál Aztán a „rajz”:-egy katona-bottal a kezében-néz a távolba...-hazafelé. -Aztán még egy idézet: „Várj reám,-s én elmegyek...”
Mikor Anyám elolvasta a levelet, elsírta magát!
-Miért sírsz?-kérdeztem Tőle..
Könnyei közül rám mosolyogva azt mondta:
-Édesapád alindult Haza! -Csak nehogy valami baja essék!
Én nagyon megörültem,-és azt hittem,- mindjárt itthon is lesz.
Attól a naptól kezdve minden esti imádságba bevettük,- hogy Édesapámat a Jó Isten vezesse haza! És ezt már én is mondtam,- nem csak az AMENT.
DE SOKÁIG NEM TÖRTÉNT SEMMI:
Legfeljebb katonák jöttek,-katonaszökevényeket kerestek.
Aztán az egyik este nagy sürgés-forgás lett a házban. Egy rongyakba burkolt, sovány,-legyengült ember kopogtatott be,- aki nem más volt,- mint az APÁM!
Hazatalált! -De mennyi szenvedés,- bujkálás és ezer veszély kísérte útját!
-És még mennyi várt rá itthon!
Így a család úgy döntött,- hogy senkivel nem tudatják,-és azon tanácskoztak,-hová kéne „eldugni” a szökevényeket kereső katonák elől.
-Aznap éjjel a padlásra ment fel:-Ott töltötte az éjszakát. Anyám is ott volt Vele. Megfürdette,- a tetveket kiszedte belőle,- és tiszta ruhát kapott.
Másnap engem elküldtek egy levéllel a „másik nagymamámhoz”,- hogy vigyem el. Ők a város másik végében laktak. Megengedték,- hogy egész nap ott maradjak:
-Csodálkoztam is rajta,-mert eddig nem igen fordult ilyen elő.
Csak késóbb értettem meg,- miért volt erre szükség:
Búvóhelyet építettek Apámnak,- és nem szerették volna,- ha „elkotyogom” valahol.
Így hát fogalmam se volt,- hogy Apám már itthon volt,-és nem is volt tőlem messze! Hiszen az ágy alatti veremben húzta ki a FELSZABADULÁSIG,
ÉS AKKOR TALÁLKOZTAM először Vele,
amikor az orosz katonák a kenyeret kezdték osztani Nekünk.
Mert akkor már Ő is elő mert jönni a „veremből”,- és Ő is odajött,
ahol a katonákkal beszédbe is elegyedett! Mert Ő még oroszul is tudott!
Hiszen éppen elég időt töltött a fronton,- volt ideje megtanulni.
Amikor hozzám lépett,- énŐt néztem,- Ő meg engem:
És megismertem! -A képről,- ami a falon lógott:-Csak ott szebbnek nézett ki!
-Édesapám!-Szakadt ki belőlem a kiáltás,- és örömömben sírva fakadva átöleltem a térdét. Ő felemelt,- sokáig nézett,-és még a szeméből a könnye végigcsorgott borostás arcán,- azt mondta:
-De nagy fiú lett az Én „kicsi fiam”!
-És megcsókolt,- addigra Anyám is ott volt,- és minhárman öleltük egymást,- és bíztunk abban,- hogy ez után az életünk jobbra fordul.
Így ismertem meg az Apámat. Azért írtam ezt a részt Én,
mert a a „kicsinek” erről fogalma se volt..
Ő csak átélte,de én MEGÉRTETTEM:
Történelemformáló idők voltak azok az évek.
