DEPRESSZIÓS LETTEM!
Ugorgyunk!
-mondta Pósalaki Úr Nyilas Misinek,-amikor olyat olvasott, ami nem érdekelte.
Ugorgyunk!
-mondom Én,-mert egy olyan szakaszát akarom leírni az életemnek,- amit szeretnék elfelejteni,- de amit soha nem fogok:
HOGY LETTEM DEPRESSZIÓS – és pánikbeteg egyszerre?
Ha röviden akarom mondani,- jó gyorsan!- Egyik napról a másikra.
Legalábbis ami a „kezdetet” jelentette.Hétfón bementem az iskolába.
A második órán „le kellett ülnöm”, mert elsötétült előttem a világ.
Tanítványaim szerint kezdetben olyan fehér voltam,- mint a fal,később olyan piros,mint a vér. Orvoshoz vittek,- aki megállapította:
Semmi különös, „csak a vérnyomásom” -lett hirtelen a duplája....
57 éves voltam,-először kerültem a munkám ideje alatt kórházba.
Próbálták beállítani a vérnyomásom.
Sikerült is,- csak amit nyertem a vámon, elvesztettem a réven..
A kisérlet két évig tartott. Sokfajtát kipróbáltak,- amíg a VÉGLEGES meglett: Addigra viszont számos új „betegséget” szedtem össze,- ami közül az „impotencia” (ami nem is betegség, inkább csak állapot) érintett a legérzékenyebben.
Még tanitottam utána egy évet,- de tovább nem ment.
Ekkor következett be az az idő,- amit nem kívánok senkinek,- de amit nagyon sokan kénytelenek „megélni”,- vagy belehalni. Három évre beköltöztem a szobába, ahonnan nem jöttem ki még akkor se,- amikor látogatóim jöttek.
Volt annyi gyógyszerem,- hogy a számát se tudtam. Nem érdekelt senki és semmi, az egyik percben FÉLTEM,- a másikban pedig „meghalni vágytam”.
Csak egy ember volt,- aki „hatott rám”,- és akinek megköszönöm azt,- hogy most írhatom a Naplómat.
Vigyázott Rám,- mint a rossz gyerekre,-aki azt lesi,- mikor mehetne fel a padlásra, és van-e kéznél kötél...
Vagy mennyit kéne „bevenni a gyógyszerekből”,- hogy elég legyen..
Ezért az ilyen „veszélyes eszközök” el lettek zárva előlem” -mindaddig,- amíg ezek a gondolatok fészkeltek az agyamban.
Be is vallottam őszintén,- mi a „bajom”,-mit nem tudok megemészteni.
És ettől egy kicsit megnyugodtam. Igaz,- a feleségem nem lett nyugodtabb!
Sokat ült, vagy térdelt az ágyam mellett,-amikor sírva kérlelt:
-Ne Hagyj Itt! Mit csinálok nélküled? Gondolj az Unokáidra!
Akkor kezdett beszélni a legkisebb unokám, Peti,- akinek most volt a nagy műtétje Pesten a szájsebészeten. Ő is ott állt a lábomnál,-és azt kérdezte:
-Papa! Mért nem akarsz beszélgetni? Te nem szeretsz Engem?
Talán ez volt az a pont, ami után döntő lépésra szántam el magam:
NEM AKAROK MÉG MEGHALNI!
Elhivattam az orvost. Jó barátom volt,- megbíztam benne.
Megkérdeztem,- mi az,- amit feltétlenül szednem kell. A többit bedobtam a kukába.
Másnap kértem a „zsebpénzemet”,- hogy megyek kártíázni.
Azt hiszem, életemben ezzel a MONDATTAL okoztam az egyik legboldogabb percet szerető feleségemnek, aki örömmel adta a pénzt, (pedig ez nem jellemző rá,- SŐT!) és még szerencsét is kívánt hozzá...
Azóta kártyázok...
Nem mindig, csak amikor lehetőség van rá, nappal, vagy éjjel, egyre megy.
Viszont menni, dolgozni nem bírok:
„Örököltem apámtól” egy nem jó tulajdonságot: Az érszűköletét.
Így hát nálunk azóta MUNKAMAGOSZTÁS VAN:
Közös a „pihenés”, Ővé a „munka”, és Enyém a „szórakozás”.
A feleségem a „munkáját” olyan szinten látja el, hogy az unokám kikötötte!
Neki a MAMA főzzön „kakaslevest”, mert attól meg fog gyógyulni, meg olyat még az anyja se tud csinálni!
Így hát feljött Pestre, megfőzni az unoka húslevesét...
És közben erősíteni a szülöket,- miközben titokban telesírta az összes zsebkendőjét.
Én is „vittem valamire”!
Ha másra nem, van hol elqrni a pénzemet, pláne olyankor, amikor a gondolataim máshol járnak...Most még ezért se kaptam „lebaszást”.
Inkább megtoldotta a zsebpénzem, hogy legyen, nehogy itthon üljek a szoknyáján.
Az unokámnak meg most adtam vissza azt a szeretetet, amit akkor kaptam Tőle, amikor a legnagyobb szükségem volt rá.Azt mondtam Neki:
-Vedd úgy, hogy Te is Celeb voltál, és kitűnően kiálltad a próbát!
Büszke vagyok az én bátor unokámra, aki ezzel belépett a Nagy Fiuk Táborába!
Rám mosolygott. Kacsintásában benne volt: Legalább Mi, Fiuk tartsunk össze!
