- Az első szó -
Ezt a címet adtam Naplóm következő fejezetének, -ami azért ennél jóval többet jelent.Legalábbis „számomra,”- de talán másokéra is...
Miután már úgy közlekedtem akadálytalanúl, hogy szinte már a lábam elé se kellett nézni, nagyobb felfedező utakra indultam. Már mindent megismertem, ami kint volt az udvaron. De voltak „titokzatos helyek”- amiken nagy ajtó volt,- és a kilincset még nem értem el...
De amikor véletlenül nyitva találtam walamelyiket,érdekes dolgot fedeztem fel: -Rajtunk kívül mások is laktak a házban! Eddig még fel se tünt,- hogy csak úgy „nyüzsögnek az emberek” azon a területen,-ami előlem gondosan el volt zárva: Ott volt a műhely, -ahol a hordókat csinálták! -(ezt csak később tudtam meg,-mert oda nem szólt az „útlevelem”)
De egy „nyitott ajtó mögött”- sok ágyat láttam,- és ruhák voltak szétdobálva: Már éppen „rendet akartam rakni”-amikor megszólalt Walaki a hátam mögött:
-Hát te mit keresel itt?
Először azt hittem,a másik énem szólt. Csak az volt gyanus,milyen vastag hangja volt. Megfordultam, és egy hatalmas ember állt előttem:Jóval nagyobb volt,-mint a Nagyapám, én mégse féltem, mert jóságosan mosolygott és azt mondta, miközben ölbe kapott:
-Majd ha már „naagy leszel”- akkor Te is csinálhatsz majd „kishordót”..
Kivitt,- letett az udvaron,- és bezárta az ajtót.
Voltak „sikeresebb kalandjaim is”,- amikor senki nem fedezett fel,- és ilyenkor kedvemre rendezkedtem a szobában,amiben szintén laktak,-de jóval kisebbek, minta multkoriban.
Mikor már minden zeg-zugot bejártam,-néha az utcára is kimerészkedtem. Csodálkozva láttam: Rajtam kívül is vannak ilyen kicsik,-mint én vagyok..Csak nem mindegyik ilyen,
mert nekem nadrágom volt,- Neki szoknyája..Eleinte nem is akartam „emberszámba venni”,- de amikor „megkínált a nyalókájával,”- rögtön megváltozott a véleményem...
(de erről majd egy „másik alkalommal” mesélek,- mert ez egy kicsit bonyolult!)
Visszatérve a „felfedezésekre”,- már rég vártam az alkalmat,- hogy előjöjjek a „farbával:” -Meg kéne szólalnom! -Végre elérkezett a várva-várt alkalom.
Már úgyis sok mindenre voltam kíváncsi,- amit nem tudtam kideríteni,- de ha BESZÉLNI FOGOK,- akkor biztos megtudom. Már kíváncsi voltam arra,- ki lehet az a „bácsi”,- aki az ágyunk fölött volt a falon,- és Anyámat ölelte...-Még soha nem láttam.. Meg arra is,- hogy Kik laknak azokban a „szobákban,”- ahol már jártam is,- de csak 1-x találkoztam egy Naagy emberrel,- aki még a Nagyapámtól is nagyobb volt.
Ezekre a kérdésekre-amit a Bodrinak már sokszor feltettem, Ő sem tudott válaszolni: Igaz,- nem egyformán szólt:-Amikor a „falon föggő képről” faggattam,bánatos Vaauuuu-val válaszolt,-amiből azt gondoltam,- ez csak valami szomorú történet lehet,- de amikor a „műhelyben dolgozókról kérdeztem,-vidám Vau! Vau! -vakkantással válaszolt..No hiszen,-Ő jól ismerte Őket,- neki „szabad bejárása volt” oda is,- nem úgy,- mint nekem.
Halottak napja volt. Engem nem vittek ki a temetőbe,- de Anyám hozott haza „kis gyertyákat”- hogy az ablakban meggyújtsa azokat. Már rég szerettem volna szólni,- most úgy gondoltam,- itt az idő:-Sokáig „forgattam a szót a számban”,- míg kiböktem.
-Mammma...
Mivel Anyám elejtette a gyufát ,úgy „,meglepődött”- folytattam:
-Énis akajok gyejtyát !
Anyám annyira megörült,hogy összecsődítette a ház népét,-és azt mondta boldogan:
-Már beszél az én drága kicsi fiam!
-És milyen szépen!
Én ott álltam az ablaknál,-kezemben az előbb leesett gyufával,és azt néztem.
Mindenki örül,-egyik másiknak még a könnye is potyogott..
Nekik is „prudukálnom kellett walamit”,-hát rákérdeztem:
-Mijéjt ojan vastag az egyik?
Anyám magához ölelt,- es azt mondta:
-Azt azért fogjuk meggyújtani,- hogy Édesapád épségben hazakerüljön a háborúból!
Ezen sokáig gondolkodtam:-Még ezt a szót nem hallottam,- de biztos nem lehet valami jó dolog,- ha még gyertyát is kell gyujtani..-Hirtelen felderült az arcom:
-Az a bácsi az Idesapám,- aki az ágyunk fölött van a képen Veled?- kérdeztem Anyámtól.
Ő bólintott, én pedig elvettem a legvastagabb gyertyát,és megpróbáltam meggyujtani.
Anyám elvette tőlem a gyufát,- és közösen gyújtottuk meg .
Azon az estén mind megvártuk,- hogy a gyertyák csonkig égjenek. Én is ott maradtam végig,- közben hallottam a felnőttek mormolását. -Imádkoztak. -A végét már én is tudtam,- és együtt mondtam Velük:
ÁMEN
