Iskolába jártam..

-de történt még egy-és más-

A tanítási év már szeptemberben kezdődött. Már nem volt olyan „új”,- és rendkívüli se. Anyám azért íratott a Papsori egyházi iskolába,- mert azt temélte:

Ha már az „iparos szakmáknál” kudarcot vallottam, azért pap még lehet belőlem.

A tanulással soha nem volt bajom: amit írni kellett,- lekörmöltem hamar,- aztán mentem (volna) játszani:-De volt még egy „akadály”:-Ugyanis hamar kiderült,- hogy jó hallásom és hangom van. Már a családi énekléseknél is kiderült, de az orosz katonákkal való dalos,

-táncos vigasságokban én is „részt vettem”, előbb mint csendes szemlélődő, de amikor másodszor,-harmadszor került egy nótára sor,- már én is dúdoltam.

Apám is ott volt velünk, ő még énekelte is, hisz majdnem mindet tudta. Ezért csinált nekem egy hegedűt, ami ugyan nem volt Stradiváry,- de szép hangja volt.

Na, ezen kellett „gyakorolnom” naponta 1 órát,- ami egyáltalán nem tetszett nekem. Zongorázni inkább szerettem volna,- de az nem volt..

Később belátták,- hogy erőltetve nem lesz belőlem se prímás,- de még szekundáns se.

Volt az utcában egy ismerős,-Tatár Baba néni,-Nekik volt zongorájuk. Így oda mentem „gyakorolni”-ami ugyan jobb volt,- mint a hegedű,- de nagyon ezt se kedveltem.

Az iskolában az ének órákat szerettem nagyon. A többit is, de ezt azért,- mert amikor a tanító bácsi elénekelte, már harmadszorra tudtam a dallamot, és én énekeltem vele először, csak később a többiek.

Be is választottak a templomi énekkarba.Ott nagyon szép orgona volt,- amit még fujtatni kellett, és egyik gyerekkel, akinek az apja játszott az orgonán, néha tanítás után felmentünk a „karzatra” és ha nem volt senki, megszólaltattuk az orgonát.

Ha Ő játszott,- én fújtattam,- ha én,- Ő. Ez tetszett! Különösen az,- hogy annyi billentyű volt, legalább háromszorannyi, mint a zongorán! És mindegyiknek más volt a „színe”..

Nem a billentyűnek, a hangnak! És ha kettőt vagy hármat nyomtam le, „nagyon szép volt”, de ha nem illettek egymáshoz,-az nagyon csúnyán hangzott!

Annak örültem meg leginkább, amikor Apám valahonnan egy tangóharmónikát szerzett. Nem vagyok benne biztos, de lehet, hogy egy orosz katonától. Hisz majdnem mindig volt Náluk valaki, aki harmónikázott Nekik.

Ettől kezdve esténként Apám játszott a harmónikán. Egy kézzel, a gombokat nem használta, de így is szépen, mert majdnem mindig több billentyűt fogott egyszerre. Magyar és orosz dalokat is játszott: -Általában a szomorúakat kedvelte: -A „Kék nefelejcs”,- és az „Akácos út”-voltak a kedvencei. De az orosz nótákat is szívesen játszotta. „Valahol a Volga mentén”, és a „Gyorsan száguldó patak partján” szintén gyakran került elő.

Anyámnak is jó hangja volt: Sokszor hárman is énekeltünk. Apám néha nem a „dallamot”, hanem vagy lejjebb,- vagy feljebb énekelte. És így még szebb lett az ének!

Később én is „próbálkoztam”, sikerült is néha eltalálnom a hangot.

Egyik este Apám azt kérdezte:

-Nem akarod kipróbálni? -és ideadta a harmónikát.

Örömmel mondtam igent és nyomban felvettem. Igaz, hogy nekem állni kellett hozzá, hogy húzni is tudjam, de a jobb kézzel való játék az könnyen ment,- hiszen a zongorán már volt némi gyakorlatom. Még nem voltam jártas, csak a skálázás,- és egyszerű gyakorlatoknál jártam, de ami nótát ismertem, megpróbáltam. És SIKERÜLT A DALLAMOT ELJÁTSZANI!

Ennek úgy megörültem,- persze Apám is megdícsért,- hogy megpróbáltam a bal kezemmel kikeresni azt a gombot,- amelyik az adott hanghoz pászolt.

Néhány sikertelen „próbálkozás” után egyszer csak MEGTALÁLTAM. És mellette ott volt az is, amelyik a dallam másik hangjaihoz pászolt,-sőt egy HARMADIKAT IS találtam!

Azon az estén én voltam a „legboldogabb”! Megtaláltam azt a hangszert,- amelyik tetszett is, és mindjárt az elején rájöttem: KÉT KÉZZEL IS TUDOK rajta játszani!

Ehhez még segítséget is kaptam:

-Apám féltestvére, Feri bátyám volt Újhelyben a legjobb tangóharmónikás!

Amit Ő mondott, igyekeztem megfogadni. Néhány nap alatt már szebben játszottam,

mint Apám,- így lassan az én bírtokomba került a harmónika.

Az iskolában közben teltek-múltak a napok. A tornaórákat egy fiatal pap tartotta,- ami rendszerint futballozással végződött. Ezt is szerettem, -de a tanító bácsi is, olyankor Ő is olyan volt, mint egy gyerek! Volt, hogy „véletlenűl” bokánrúgtam, és sűrű bocsánatkérés közben vártam, hogy most biztos kapok egy „fülest”!

E helyett „megdícsért”, hogy csak ilyen „harcosan játsszak,” mert csak akkor lesz eredmény, ha akar is az ember! De azért ha lehet, ne szabálytalankodjak:

És „szabadrúgást ítélt”- ellenem..

Minden gyereknek volt Katekizmusa. Nekem is. Ebben voltak az Isten parancsolatai,

hogy mit szabad és mit nem szabad csinálni. Ez a Biblia kivonata volt.

Pap tartotta a hittanórát, mindig mesélt a bibliai történetekről. Én megjegyeztem Őket,

és ha kérdezte, miről volt szó a mult órán, el tudtam mondani. A jó feleletért Szentképeket adott. Velem mindig „baja volt”,- mert már alig talált olyat,- ami még nem volt nekem. Innen ismertem meg az összes szenteket.

Azok a gyerekek, akik a legtöbb szentképpel rendelkeztek, jutalmul a vasárnapi misén ministrálhattak is! Ezt már nem szerettem annyira, sőt egyáltalán nem! Mert ezzel a vasárnapom le lett foglalva.

Nem szerettem templomba járni. Különösen nem a szenteltvíztartóba mártani az ujjam

és keresztet vetni. Még a feszületet is meg kellett csókolni!

Na , ezt „kihagytam,” csak úgy tettem,- minrha csókolnám...

A ministránsok a sekrestyében „beöltöztek”,- én meg a „hátsó ajtón”-kilógtam.

A mise végén anyám kérdőre vont:

-Hol voltál?- Mert a többi között nem láttalak!

-Nekem bent kellett maradni,- ügyeletet tartani..-sunyítottam.

De mire hazaértünk,- anyám rájött a „turpisságra”:

-Akkor miért van lerúgva a cipőd orra? Erre már nem tudtam mit válaszolni..

Nem is hívtak többé „ministrálni”, és anyám is belátta: Hiába tanulok jól, nem valószínű, hogy pap lesz belőlem! Ettől kezdve már nem erőltette annyira a templomba járást se.

Elég volt, ha „elkísértem”, aztán Ő be, én az iskola udvarán levő focipályára mentem.

Aztán Ő is kevesebbet járt már a templomba. Rövidesen megtudtam,- miért: -Egyik este egyedül ült a szobában az ágy szélén. Addig is sejtettem,- hogy valami nincs rendben nála,- mert egyre kövérebb lett.

Odahívott magához :

-Nemsokára testvérkéd születik!-mondta.

Én meglepetve álltam,- nem tudtam,- hogy örüljek.e,- vagy ne. Eddig azt hittem,- hogy a „gólya hozza” a kisbabát. De aztán beláttam,- hogy az el se bírná.

-Most hol van?-kérdeztem.

-Itt,- a hasamban!-mondta Anyám,- és boldogan mosolygott hozzá.

-Meg akarod hallgatni?-Éppen rugdos,- épp úgy,- mint Te annakidején!

Meghallgattam:-Tényjeg rugdosott,- még éreztem is!

-És nem fáj?-kérdeztem.

-Nem. Ezzel jelzi,- hogy közeledik az idő.

És tényleg közel volt.Alig egy hét mulva megszületett az Öcsém.

Józsefnek neveztük el,- de mindenki csak Józsinak hívta.

Hogy ez után mi változott,- arról majd legközelebb...