Az utolsó szalmaszál

"A vezérből buzgó kiapadhatatlan gyűlöletforrás az évek során folyammá duzzadt"

Szombat este az MSZP székházából távozó Gyurcsány Ferenc arcába köpött egy "tüntető".

A kormányfőt védő személyes őrizet nem tudta megakadályozni, a lincselést igen. Védelem nélkül, "jogos indulatukban" megtámadják őt a "tüntetők" - s talán Szögi Lajos sorsára jut. Nem elvadult cigányok verik agyba-főbe, hanem megvadított - magukat a legmagyarabb magyarnak hívő - magyarok. Egy magyar csürhe. A miniszterelnök elleni tömegpszichózis, amely régóta hasonló atrocitások formájában mutatkozik meg, nem spontán jelenség, nem a népharag ösztönös és természetes megnyilvánulása - noha annak próbálják beállítani. Azok, akik 2004, de különösen 2006 óta roppant erővel, szervezettséggel és mindent elsöprő eredménnyel szítják, gerjesztik, szervezik és vezénylik a bűnbakképzést, a gyűlöletáradatot. Mindenekelőtt az ellenzék vezére, aki évek óta patalogizálja és kriminalizálja az ellenséget. Magyarul: torzult személyiségnek, betegnek, bolondnak, elvetemült hazudozónak, csalónak, tolvajnak, bűnözőnek állítja be. Továbbá idegen hatalmi érdeket szolgáló diktátornak, sőt: idegennek. Nemzeten kívülinek, nem magyarnak -a pártjával (s a volt koalíciós partnerével) együtt.Vadul uszít ellenük. Hosszú oldalakon át idézhetném Orbán beszédeiből az elképesztő nyelvi leleménnyel előadott megbélyegző minősítéseket, szófordulatokat, hasonlatokat, sugalmazásokat, melyekhez egy mindenre elszánt politikus rettenetes bosszúvágya szolgáltat kiapadhatatlan muníciót. (Orbán persze nem akarná, hogy meglincseljék és mártírrá tegyék az ellenséget: ő börtönbe akarja csukni mint köztörvényes bűnözőt, ahogy ezt most már nap mint nap nyíltan tudtára adja mindenkinek.)

A vezérből buzgó kiapadhatatlan gyűlölet folyammá duzzadt a jobboldali sajtónak nevezett propagandagépezet jóvoltából, tengerként borítja el a közvéleményt a valóban létező súlyos válság(ok), s az ennek nyomán extrémitásig fokozott katasztrófahangulat közegében. A bűnbakkal szembeni indulat, harag és gyűlölet mára a józanabbak közt is eluralkodott. Az értelmiségben, immár a balliberális oldalon is. Az elmúlt napok valóban szörnyű, megalázó miniszterelnök-kereső tragikomédiája után sokan már saját pártjában is szurokba-tollba forgatnák az egykor ünnepelt és rajongott - még egy hete is felállva, vastapssal jutalmazott - Gyurcsányt, és kilöknék a Kossuth térre (legalább képletesen). A végső elkeseredés szülte pártbéli indulat persze érthető. Még csak nem is amorális - csak csúnya, irracionális, mi több: irreális. És természetesen önsorsrontó, a jelen helyzetben önpusztító.

Nézzük csupán ezt az egyetlen mozzanatot: az MSZP meg az SZDSZ közös miniszterelnök-jelölt állító vállalkozását - illetve ennek rettentő kudarcát. (Midőn e sorokat írom, utolsó szalmaszálként Bajnai Gordon úszik az immár szörnyen zavaros víz felszínén.) Az MSZP-t eluraló indulat szerint Gyurcsány ezt is "elkúrta", ezt is felelőtlenül, előkészítetlenül, impotens módon kezdte és intézte el, végképp tönkre téve, megalázva saját pártját.

Ám tegyük fel, hogy megpróbálja gondosan és alaposan előkészíteni a miniszterelnök-váltást. Mindent előre egyeztetve a párt elnökségével, a frakcióval, az SZDSZ-szel s a lehetséges utódjelöltekkel. Diszkréten, csak akkor lépve a nyilvánosság elé, mikor már minden "le van zsírozva". Komolyan gondolhatja ezt bárki?

Hisz arról a pártról beszélünk, amelyről minden úgynevezett "elemzés" efféle mondatokkal indul a sajtóban: "az elnökség egyik meghatározó tagja szerint", "a frakció mértékadó köreiből származó információk alapján" stb. Ahol most is félóránként jöttek ki a hírek a zárt elnökségi ülésről, hogy mit javasolt épp Gyurcsány, hogyan viszonyult ehhez, továbbá X és Y jelölthöz a grémium egyik, illetve másik fele. Továbbá arról az SZDSZ-ről beszélünk, amelynek a vezérkara (ha van ilyen egyáltalán e kettéhasadt pártmaradékban) még csak egy szobába sem volt hajlandó leülni a szocikkal, ezzel is demonstrálván a maga csorbíthatatlan szuverenitását. Ebből a fölállásból nem is következhetett más, mint egymásnak üzengetés a nyilvánosság közbeiktatásával, kontra és rekontra, töketlenkedés, lebőgés - szóval az a szörnyű blamázs, amit láthattunk.

E mögött az impotencia mögött egy sokkal súlyosabb helyzet áll: az MSZP és az SZDSZ inkompatibilitása. Ez a két párt képtelen és alkalmatlan arra az együttműködésre, amelyre pedig mindkettejüknek szüksége volna. Nem csupán történelmi, szociológiai és ideológiai , ha tetszik múltbeli - okokból. Hanem mai pártpolitikai státusuk és karakterük okán.

Az egyik liberális rétegpárt, ideológiai párt. A másik egy nagy baloldali néppárt. Az egyik a parlamentben maradásért küzd foggal-körömmel; célja a bűvös öt százalék; a célcsoportjai különféle kisebbségek: a reformlázban égő balliberális értelmiség, emberjogi aktivisták, zöldek, melegek stb. Nekik nem kell, nem szabad törődniük a társadalom nagy tömegeivel, a bérből és fizetésből élőkkel, a nyugdíjasokkal s hasonlókkal. Az ő jelöltjük olyan lehet, aki a szűk bázisuknak megfelel, akiktől a maguk öt százalékát remélhetik. A jelen válság s az azt kísérő szakértői és értelmiségi pszichózis idején: Surányi, Békesi és Bokros.

Akik támogatása egy baloldali néppárt számára, mint az MSZP (főleg a jelen társadalmi-politikai szituációban) öngyilkossággal ér föl. Mert annak a brutális megszorításnak és reformrohamnak a támogatása, amit ők ígérnek, az a maradék szavazóbázisuk jó részét is elriasztaná. Az így is kinéző katasztrofális vereség helyett megsemmisítő vereséget okozna.

Az egykori állampárt és a volt szamizdatos ellenzék utódait valójában az Antall-vezette MDF-fel szembeni revansvágy, illetve fóbia hozta össze 1990 után. '92-ben a felnagyított Csurka-veszély adta az okot-ürügyet az őket összeboronáló Chartához. '94 és '98 között valójában azért tudtak együtt kormányozni, mert az MSZP-nek magában is megvolt a többsége. A 2002 és 2006 között olyan - máig ható! - súlyos következménye volt az összeférhetetlenségnek, mint az államfőválasztás kudarca. Akkor Gyurcsány még össze tudta kötni a szakadó szövetséget, és még egyszer győzelemre vitte a két pártot. A 2006 utáni kormányzás azonban már a reformokkal s az egymással való reménytelen kínlódás jegyében telt. (Az egyéb tényezőket most figyelmen kívül hagyom.) Az összeférhetetlenség miatt volt szükségszerű a koalíciós szakítás - és a mostani miniszterelnök-jelölés gyászos kudarca is.

Ezt már csak a sírból lehetne visszahozni. De mégis meg kellene próbálni. Mert most nem egy parlamentáris, konzervatív jobboldalt kellene megverni, mint 1994-ben, hanem egy olyan erő elsöprő győzelmét kellene mérsékelni, mint amilyen az - általam már sokszor leírt - orbáni Fidesz. Ha a mostani szégyenteljes kudarc rövid úton előrehozott választásokhoz vezet, akkor ez a győzelem lavinaszerű lesz. Nemcsak a szóban forgó két pártot söpri el. Ha ezt nem fogják föl - e pillanatban és konkrétan: ha az SZDSZ ellöki az utolsó szalmaszálat is -, akkor megérdemlik a sorsukat, akkor megérdemli a sorsát.

Ők igen - az ország nem.

Debreczeni József