DEPRESSZIÓS LETTEM!
Ugorgyunk!
-mondta Pósalaki Úr Nyilas Misinek,
amikor olyat olvasott, ami nem érdekelte.
Ugorgyunk!
-mondom Én,
mert egy olyan szakaszát akarom leírni az életemnek,
amit szeretnék elfelejteni,- de amit soha nem fogok:
HOGY LETTEM DEPRESSZIÓS
és pánikbeteg egyszerre?
Ha röviden akarom mondani,- jó gyorsan!
Egyik napról a másikra.
Legalábbis ami a „kezdetet” jelentette. Hétfón bementem az iskolába.
A második órán „le kellett ülnöm”, mert elsötétült előttem a világ.
Tanítványaim szerint kezdetben olyan fehér voltam, mint a fal,később olyan piros,mint a vér.
Orvoshoz vittek,- aki megállapította:
Semmi különös, csak a vérnyomásom lett hirtelen a duplája....
57 éves voltam,-először kerültem a munkám ideje alatt kórházba.
Próbálták beállítani a vérnyomásom.
Sikerült is,- csak amit nyertem a vámon, elvesztettem a réven..
A kisérlet két évig tartott. Sokfajtát kipróbáltak,
amíg a VÉGLEGES meglett:
Addigra viszont számos új „betegséget” szedtem össze,
ami közül az „impotencia” érintett a legérzékenyebben.
(ami nem is betegség, inkább csak állapot)
Még tanitottam utána egy évet,- de tovább nem ment.
Ekkor következett be az az idő,- amit nem kívánok senkinek,
de amit nagyon sokan kénytelenek megélni, vagy belehalni.
Három évre beköltöztem a szobába,
ahonnan nem jöttem ki még akkor se,
amikor látogatóim jöttek.
Volt annyi gyógyszerem, hogy a számát se tudtam.
Nem érdekelt senki és semmi, az egyik percben FÉLTEM,
a másikban pedig „meghalni vágytam”.
Csak egy ember volt,- aki „hatott rám”,
és akinek megköszönöm, hogy most írhatom a Naplómat.
Vigyázott Rám,- mint a rossz gyerekre,
aki azt lesi, mikor mehetne fel a padlásra, és van-e kéznél kötél...
Vagy mennyit kéne bevenni a gyógyszerekből, hogy elég legyen..
Ezért az ilyen „veszélyes eszközök” el lettek zárva előlem”
mindaddig,- amíg ezek a gondolatok fészkeltek az agyamban.
Be is vallottam őszintén,- mi a „bajom”,
mit nem tudok megemészteni.
És ettől egy kicsit megnyugodtam.
Igaz,- a feleségem nem lett nyugodtabb!
Sokat ült, vagy térdelt az ágyam mellett,-amikor sírva kérlelt:
-Ne Hagyj Itt! Mit csinálok nélküled? Gondolj az Unokáidra!
Akkor kezdett beszélni a legkisebb unokám, Peti,
akinek most volt a nagy műtétje Pesten a szájsebészeten.
Ő is ott állt a lábomnál,-és azt kérdezte:
-Papa! Mért nem akarsz beszélgetni?
Te nem szeretsz Engem?
Talán ez volt az a pont,
ami után döntő lépésra szántam el magam:
NEM AKAROK MÉG MEGHALNI!
Elhivattam az orvost. Jó barátom volt,- megbíztam benne.
Megkérdeztem,- mi az,- amit feltétlenül szednem kell.
A többit bedobtam a kukába.
Másnap kértem a „zsebpénzemet”,- hogy megyek kártyázni.
Azt hiszem, életemben ezzel a MONDATTAL okoztam az egyik legboldogabb percet szerető feleségemnek,
aki örömmel adta a pénzt, (pedig ez nem jellemző rá,- SŐT!)
és még szerencsét is kívánt hozzá...
Azóta kártyázok...
Nem mindig, csak amikor lehetőség van rá,
nappal, vagy éjjel, egyre megy.
Viszont menni, dolgozni nem bírok:
„Örököltem apámtól” egy nem jó tulajdonságot: Az érszűköletét.
Így hát nálunk azóta MUNKAMAGOSZTÁS VAN:
Közös a „pihenés”, Ővé a „munka”, és Enyém a „szórakozás”.
A feleségem a „munkáját” olyan szinten látja el,
hogy az unokám kikötötte!
Neki a MAMA főzzön „kakaslevest”,
mert attól meg fog gyógyulni,
meg olyat még az anyja se tud csinálni!
Így hát feljött Pestre, megfőzni az unoka húslevesét...
És közben erősíteni a szülöket,
miközben titokban telesírta az összes zsebkendőjét.
Én is „vittem valamire”!
Ha másra nem, van hol elqrni a pénzemet,
pláne olyankor, amikor a gondolataim máshol járnak...
Most még ezért se kaptam „lebaszást”.
Inkább megtoldotta a zsebpénzem,
hogy legyen, nehogy itthon üljek a szoknyáján.
Az unokámnak meg most adtam vissza azt a szeretetet,
amit akkor kaptam Tőle,
amikor a legnagyobb szükségem volt rá.
Azt mondtam Neki:
-Vedd úgy, hogy Te is Celeb voltál,
és kitűnően kiálltad a próbát!
Büszke vagyok az én bátor unokámra,
aki ezzel belépett a Nagy Fiuk Táborába!
Rám mosolygott.
Kacsintásában benne volt:
Legalább Mi, Fiuk tartsunk össze!
