Molnár  Csaba  beszéde  a  demokratikus  Koalíció  alakulóján

Hú, de jó itt lenni ma Veletek! Tudjátok, a reményvesztett és gyakran nemegyszer hit nélkülinek tűnő mai magyar baloldal világában ennyi sok reménykedő arcot látni, ennyi sok bizakodó emberrel találkozni, hát, nem mindennapi dolog. Jó, hogy itt lehetek most Veletek!A mai napon itt, ebben a sátorban, de lehet, hogy lélekben már évekkel korábban egy politikai család született, vagy politikai család születik. És tudjátok nagyon jól a saját családotokból, hogy a család, mint kötelék, talán a legszorosabb viszony egy társadalom, egy közösség, egy tágabb értelemben vett nemzeti kultúra szempontjából.A család az az intézmény, aminek óvó-védő karjai mögé vissza tudtunk vonulni, ha valamilyen bánat vagy fájdalom ért bennünket, ha kudarcot szenvedtünk, ha valamilyen bátorításra vágytunk, ha úgy éreztük, hogy a külső szorítás már-már elviselhetetlenné válik. És akkor is mindig a családunkhoz menekültünk vissza, ha úgy gondoltuk, hogy elfáradtunk a kilátástalannak tűnő szélmalomharcban. Ilyenkor mindig a családok jelentették azt a védőpajzsot, azt a lehetőséget, azt a bátorító erőt, amelynek tanácsaiból, támogatásából, éppen gondolataiból erőt merítve, újra dolgozni tudjunk, hogy elszántabban, bátrabban, a jót és a jól cselekedni hitével álljunk az újabb és újabb feladatok elé.A Demokratikus Koalíció közösségét és családját sokféle kohéziós erő tartja össze. Összeköt minket a közös ügy, a haza őszinte és feltétel nélküli szeretete. És persze, összeköt minket a hit és a bizalom. Bizalom egymásban, és ami mindennél fontosabb, hit a cselekedeteink jóságában. Én is hiszek és bízom, azt gondolom, nyugodtan elmondhatom, hogy jól ismerem közösségünk őszinteségét, bátorságát, kompetenciáit, feltétlen hazaszeretetét,ami manapság talán az egyik legfontosabb dolog: családtagjaink feddhetetlenségét. Akkor is bízom benne, kedves Barátaim, hogyha mások nyilvánvalóan hazug és csalárd szándékból megpróbálják ennek az ellenkezőjét bebizonyítani. Arról beszélek, ami az elmúlt években megmérgezte a magyar baloldal politikáját. A ránk aggatott címkékről a választókba rólunk beszuggerált bélyegekről beszélek. Azokról a dolgokról, ami akaratunkon és tetteinken kívül, attól függetlenül, politikai ellenfeleink munkájának eredményeképpen képként kialakult rólunk a magyar társadalomban. Oly sok címkét aggasztottak ránk az elmúlt években, hogy már-már magunk is elhittük. Olyan sok alkalommal tukmálták ránk a Fidesz diktálta hamis valóságot, hogy már-már mi is bizonytalankodni kezdtünk a saját hitünkben. Ti, akik itt vagytok, ebben a sátorban, Ti, akik az elmúlt időszakban nem tartoztatok a kételkedők közé, hát, Ti tudjátok legjobban, hogy melyek azok a címkék, amellyel teljesen bizonyosan nem lehet leírni a magyar baloldal elmúlt évekbeli teljesítményét. Persze, igaz az, hogy talán évtizedek kellenek ahhoz, hogy ha egyáltalán lehetséges ez, közgazdászok, politológusok, elemzők, más-más tudományterületek képviselői objektív módon próbálják leírni az elmúlt nyolc év történéseit, annak gazdasági, politikai, társadalmi folyamatait. Addig ez, kedves Barátaim, a mi dolgunk. Higgyétek el nekem, nem szeretnék túl hosszan beszélni az elmúlt nyolc évről, sem sikereiről, sem nem kisszámú ballépéseiről, de egy dolog miatt mindenképpen muszáj. Muszáj, hiszen ki kell kérni a magunk és politikai családtagjaink nevében azt, hogy bárki – hangsúlyozom még egyszer: bárki – jobbról, középről vagy balról minket stigmatizáljon, bennünket hamis jelzőkkel lásson el, hogy csalárd módon megpróbáljon másként beállítani minket Magyarország polgárai előtt, mint amilyenek valójában vagyunk. Ti is emlékeztek ezekre a jelzőkre: neoliberális, nemzetietlen, hazafiatlan, romlott, a baloldali eszmék elárulója.
 
Tisztelt Családtagjaim!Ennek ma véget kell vetni. Véget kell vetni, mert nem igaz, és azért is véget kell vetni, mert lehetetlenné teszi politikai családunk összetartását.Mindezek közül talán legmélyebben a neoliberális stigma égett ránk. Mint egy pici gyermek, aki megértés nélkül mondja föl a bemagolt verset, úgy mondták fel az elmúlt években a politika mindkét oldalán politikusok és elemzők, a mi kormányzásunk vélt neoliberális jellemzőit. De hát, tényleg neoliberális az a politika, aminek eredményképpen 39 ezerről 87 ezer forintra nőtt a nyugdíj? Tényleg neoliberális az a politika, aminek eredményeképpen a 2001-es 65 ezres nettó átlagkereset idén 140 ezer forint? Elhihetjük, hogy neoliberális gazdaságpolitikát csinált az a kormány, ami megduplázta a gyedre, és megtriplázta a családi pótlékra és a bölcsődék támogatására juttatott összegeket? Én nem hiszem, hogy így néz ki az a politika és azok a politikusok, akik elárulták a baloldali eszméket. Neoliberálisozni annyit jelent, mint bedőlni a Fidesz diktálta hamis valóságnak. Félreértés ne essék,mi többek között a magyar szabadelvűség örököseinek tartjuk magunkat, Eötvös Józseftől Göncz Árpádig. Igen, mi hiszünk a liberális demokráciában, hiszünk az emberi jogokban. Mindennél fontosabbnak tartjuk azt a fantasztikus szabadságeszményt, amit magyar forradalmárok egész sora a vérével igazolt az elmúlt 150 évben. De ettől függetlenül, kedves Barátaim, mi nem folytattunk az elmúlt években neoliberális politikát.
 
Ugyanez igaz a többi ránk aggatott címkével kapcsolatban is. Soha nem kaptak – egyébként nagyon helyesen – az elmúlt nyolc évet megelőzően annyi támogatást a határon túli magyarok szervezetei és intézményei, mint tőlünk, mégis velünk szemben épült meg a magyar társadalomban a nemzetietlenség stigmája. Nem oktattuk ki a határon túl élő magyar fiatalokat bátorságból, hanem Kövér László tette néhány héttel korábban, mégis minket próbálnak beállítani a nemzeti ügy ellenségeinek. Nem mi válogattunk jó és rossz határon túli magyar szervezet között, rossz politikával nem szereztük meg a határon túli, a szlovákiai magyar parlamenti pártoknak a számát. Mégis megépült ellenünk a nemzeti ügy iránti érzéketlenségnek a hamis vádja.Soha nem épült annyi út olyan rövid idő alatt, mint az elmúlt nyolc évben, de igaz ez iskolára, kulturális, egészségügyi és szociális intézményekre, mégis él a romokban heverő ország képe. A mai magyar államadósság alacsonyabb szintű  az eurózóna átlagánál, mégis, ha kimegyünk az utcára, erősen halljuk vissza, hogy a világon egyedülálló a magyar adósságnak a szintje. Az Európai Bizottság jelentései sorra, évről évre a legjobban teljesítő három tagállam közé sorolták Magyarországot az európai uniós pénzek felhasználásában, mégis – emlékezzetek – elhittük itthon az élenjáróból sereghajtóvá vált hamis ország szégyenét. Tucatszám olvashattunk az elmúlt néhány évben a Fidesz vezette önkormányzatok korrupciógyanús, mutyi- vagy panamagyanús ügyeiről. Nem egy esetben büntetőeljárás indult, sőt, már jogerős elmarasztaló ítélet is van, mégis kétkedés nélkül hajlamosak voltunk elfogadni a korrupt baloldal és a hótiszta, becsületes jobboldal nyilvánvalóan hazug szembeállítását.Nagyon leegyszerűsítenénk, nagyon leegyszerűsítenénk a politikát, hogyha ezt mindössze a kommunikációra fognánk. Az a baj, hogy a Fidesz diktálta hamis valóság képe átlépte a politikai oldalakat, a baloldal szavazóinak egy jelentős része is szívesebben hitt nekik, mint a saját szemének.Az a probléma, hogy az elmúlt néhány években eljutottunk odáig, hogy annyi büszkeség és tartás már nem tudott lenni bennünk, hogy a saját teljesítményünket inkább dicsérjük, mint hogy megpróbáljunk nem meghajolni a szembejövő érvekkel szemben. Divattá vált a köldöknézés, a lehajtott fej, a meghajlott gerinc, a jóravalónak tűnő, de azért mégiscsak gyáva és szánalmas magyarázkodás. De félreértés ne essék: ez nem szavazóink hibája és nem szimpatizánsaink hibája. Ez a baloldal vezetőinek, a baloldal politikusainak a hibája, mondhatjuk úgy, ez a mi közös hibánk,Barátaim!
 
A mi közös hibánk, nem álltunk bele az elmúlt nyolc évben kőkeményen a saját kormányaink politikája mögé. Az egészségügyi reform kapcsán nem annak baloldali, szociáldemokrata, pozitív, egyenlősítő karakterét emeltük ki, hanem még legjobb esetben is mint tényszerű megszorítást voltunk hajlandóak elfogadni. Mi, akik a válságkezelés kettő, egyébként tényleg borzasztó évét nem a hazaszeretet, az önfeláldozás, a párt- és a személyes érdek háttérbe szorításának és a hitelességnek a diadalaként éltük meg, pedig egyébként ez történt, kedves Barátaim, hanem fél szívvel támogatott és a nyilvánosság előtt inkább szégyellt megszorításként.Gyávák voltunk, és ezért elnyertük a méltó büntetésünket. Elnyertük tavasszal és elnyertük ősszel. Úgy látom,mintha ebből sem tanultunk volna. Mintha néhány dolog nem merne megváltozni. A választásokat követő időszak meghatározó, szimbolikus, nagy politikai története kapcsán, ahol a baloldal vezető pártjának, az ellenzék vezető pártjának világos értékválasztást kellett volna tanúsítania – tudjátok: mondjuk, az állampolgársági törvénynél nyáron, vagy az államosítással kapcsolatos törvénynél –, akkor vagy nem volt a szocialista pártnak egységes elvi álláspontja, vagy félelemből inkább a könnyebb utat választottuk. Pedig a helyzet világos. A helyzet nagyon világos. Ha rettegésből, megalkuvásból, a politikai populizmussal szembeni tehetetlenségből letérünk az útról, ha feladjuk az elveinket, az minden bizonnyal az adott pillanatban kevésbé konfliktusos. Ám ez továbbtaszít minket a hiteltelenség, a kormányzóképtelenség és az elvtelenség szakadékába.Így, vagy úgy, de szereplői leszünk ezáltal annak a borzasztó színjátéknak, amit a pálinka-szabadságharcosok és a fülkeforradalmárok írnak, és aminek  a végeredményeképpen létrejön a dicsőséges nemzeti együttmasírozás rendszere.Engedjétek meg, hogy elmeséljek Nektek egy történetet. A tavaszi választási kampányban történt Baranyában. Egy kampányrendezvényen egy helyi aktivista hölggyel – akkor találkoztam vele először –, Zsuzsannával beszélgettünk, akin látszott, hogy borzasztóan le van törve, és el van keseredve. És nem elsősorban amiatt, hogy jól láthatóan előre tudta, hogy mi lesz a választás végeredménye, hanem a hétköznapi, családi és baráti körében megtörtént esetek miatt.Azt kérdezte tőlem, hogy Csaba, most mit csináljak? Van itt egy barátom, egyébként világéletében szocialista szavazó volt, és azt mondja nekem, hogy a szocik az elmúlt nyolc évben nem csináltak semmit, lerombolták az országot. Mondta hosszan a negatív jelzőket, és most jön a non plus ultra - még az ígért autópályákat sem építették meg. Visszakérdeztem a hölgytől, hogy Zsuzsa, és mit reagálták Te erre? És azt mondja, hát ő is elképedt, és visszakérdezett, hogy drága barátom, hát mivel jársz te Budapestre innen, Pécsről? Hát nyilvánvaló, hogy ha autóval jársz, akkor nyilvánvalóan ezt autópályán teszed. És erre jött az egészen elképesztő válasz: ezeket az autópályákat még a Fidesz építette, a szocialisták csak befejezték.
 
Nem tudom, mikor láttam politikai kampányban vagy politikai rendezvényen ennyire szomorú arcot. Állt mellettem, tehetetlennek, magányosnak és elhagyatottnak tűnt. A történet alatt fel sem nézett, a földet nézte, és közben fájdalmas volt nézni, hogy ott volt a kezében az a szórólap, ami az igazságot mutatta be, ami az ő igazát próbálta bizonyítani Magyarország polgárai előtt. Hát, mit mondhattam volna én akkor? Nagyon nem tudtam okos dolgot kitalálni. Megöleltem, és megpróbáltam megvigasztalni, de már akkor tudni lehetett, hogy ahhoz, hogy Zsuzsának visszaadjuk a hitét, hát, ez enyhén szólva kevés.
 Dühöt és az igazságtalanságnak a keserű ízét éreztem, mert azt láttam, amit Ti is valamennyien: hogy tudatos munkával leépítették a nemzeti büszkeségünket, különösen a magyar baloldal szavazóinak és  szimpatizánsainak a büszkeségét. Bűntudatot kényszerítettek rájuk, pedig egyébként büszkeségre lenne okuk. Elvették a nyelvüket, elvették a szókészletüket, és nem maradt más, mint az ok nélküli szégyenkezés. Hát, kedves Barátaim, ennek vége. Ha máskor nem, akkor a mai napon ennek vége.
 
Nem szabad hagynunk. Nem szabad hagynunk, hogy mások döntsenek arról, hogy mi kik is vagyunk valójában. A mi dolgunk, hogy döntsünk a saját identitásunkról, ezért vagyunk ma itt. Ezért fogadjuk el közös politikai értéknyilatkozatunkat. Ezért teszünk hitet – vagy tettünk már, mikor interneten elküldtétek a szavazatotokat – a szabadság, a demokrácia, a szociális piacgazdaság és a modernizáció mellett. Büszke baloldaliak vagyunk, akiknek nem kell magyarázkodniuk. Nem kell magyarázkodniuk, ezért nem az értelmezhetetlen és – valljuk be őszintén – soha ki nem fejtett balra fordulásról, baloldali gyökerek megtalálásáról vagy negyedik út megtalálásáról értekezünk, hanem a balközép politika talaján létrehozzuk a demokraták széles körű koalícióját. Úgy hozzuk ezt létre, hogy bár a balközép demokrácia talajánál, de várjuk – ahogy 2002-es és 2006-os választási győzelmünk előtt is vártuk – a szociáldemokratákon túl a liberálisok és a mérsékelt konzervatívok támogatását is.
 
Emlékezzetek: 2002-ben és 2006-ban sokan jöttek velünk erről az oldalról is. Barátaim! Nem nyavalygunk, és nem kesergünk tovább! Azért küzdünk, azért küzdünk, hogy Zsuzsának – vagy fogalmazzunk így: a Zsuzsáknak – visszaadjuk a hitét, hogy bízzanak a jövőjükben, hogy megvédje őket valaki. Egyébként mi. Megvédje a munkájukat és a fáradozásaikat. Azért vagyunk itt, hogy Zsuzsának ne kelljen a földet néznie, hogy újra kiegyenesedhessen a gerince, hogy újra felemelhesse a fejét, hogy támogassa őt valaki akkor, amikor egyébként jogos büszkeség tölti el az elmúlt évek politikai teljesítménye kapcsán. Hogy Zsuzsa újból felvehesse – tudjátok – azt a piros kampánykabátját, mert megerősödött abban a hitében, hogy a Fidesz diktálta hamis valóság, az nem egyenlő a nagybetűs igazsággal.
 
Politikai küzdelem lesz, és ezt a politikai küzdelmet, azt gondolom, nem árulok el nagy titkot, de minden bizonnyal hosszan fogjuk majd vívni. Ezt a harcot sok fronton és sokféle eszközzel fogjuk majd megharcolni, de mindenek felett az igazunkba vetett mély és őszinte hittel. Mert Barátaim, bárki bármit mond, nekünk van igazunk. Nekünk van igazunk. Akkor is nekünk van igazunk, hogyha a többség ezt másként látja, és akkor is nekünk van igazunk, hogyha ezt az igazunkat manapság nagyon nehéz képviselni. Volt ez már többször így a magyar történelemben. Emlékezzünk vissza: Tisza és a többség háborút akart, Ady és a vele lévő kisebbség ellenezte a háborút. Aztán ezért Adyt rögtön hazaárulónak és nemzetellenesnek bélyegezték. Mégis kinek volt igaza, Barátaim? Adynak volt igaza, és a kisebbségnek volt igaza. Adynak és a kisebbségnek. Az igazság ugyanis nem attól függ, hogy hányan vagyunk. De ahhoz, hogy az igazság győzedelmeskedni tudjon, ahhoz nagyon sokan kell lennünk.
 
Hát, akad itt feladat mindenkinek, hogyha akarjuk, se nagyon tudnánk elszaladni előle. És tudjátok, ez hatalmas munka lesz. Ezt a munkát már nem lehet a szokásos és elcsépelt „legyen jobb a kommunikációnk”, „adjunk lehetőséget a fiataloknak”, „szólítsuk meg a társadalom széles rétegeit”, „hozzunk létre még tizenkettő kongresszusi bizottságot” stílusú munkával elvégezni. Ez ennél már bonyolultabb. Most már nem működhet a szocialista pártra oly jellemző, örök kiegyensúlyozás kényszere. Rendszerváltásra van szükség a Magyar Szocialista Pártban, politikai, erkölcsi, szervezeti, irányítási, finanszírozási rendszerváltásra van szükség, annak érdekében, hogy Magyarország szabad lányai és fiai majd abba a helyzetbe tudjanak kerülni, hogy meg tudják dönteni Magyarországon a nemzeti együttműködésnek hazudott, narancsszínű bolsevizmusnak a rendszerét.
 
Kedves Barátaim!
 
Most, most, a 2010-es évek elején újraélünk egy csomó olyan dolgot, ami azt hittük, hogy már nem fog visszajönni a magyar történelemben. Ismét a vállalatok államosításának, a sajtószabadság durva korlátozásának, a Szent Korona-tanon alapuló alkotmányozásnak, a kötelezően kifüggesztendő politikai nyilatkozatoknak, a koncepciós büntetőeljárásoknak, a politikai ellenfelek bebörtönzésének, vagy éppen most, ugye, legutoljára egy új típusú munkásőrség felállításának az idején élünk. Barátaim! Ebben a világban nekünk, baloldali magyar demokratáknak mindösszesen kettő választásunk van. Csak kettő. Vagy megkötjük a XXI. század Bethlen–Peyer-paktumát, és a Fidesz kegyelméből létezünk tovább, ez az egyik út, vagy nem engedünk a nyolcvankilencből, és vezetjük a demokraták sokszínű táborát. Ez a kettő utunk van, drága Barátaim!
 
A tapsotokból kitűnően, hát, nem kétséges, hogy ebben a sátorban ez utóbbi út hívei gyülekeznek. Egy demokratikus, igazságos, nyitott Magyarország megteremtése, vagy hogyha úgy tetszik, újrateremtése a célunk, amihez a hamis valóság tükrének az összetörésén keresztül vezet az út. Ezért aztán innen üzenjük, a családi körből Zsuzsának, hogy nem adtuk fel, nem hagyjuk abba, sőt, megerősödve fogjuk folytatni ezt a küzdelmet, és a végén mi fogunk győzedelmeskedni, mert van hitünk, van erőnk, és van elszántságunk, hiszen egy nagy és bátor közösséget alkotunk, aminek a neve a mai naptól kezdve az, hogy Demokratikus Koalíció.
 
Kedves Barátaim! Kedves – immáron – Családtagok! Hiányoztatok, nagyon hiányoztatok. Most már csak pár perc öröm és üdvözlés, valószínűleg még egy-két nagyon jó politikai beszéd, aztán kezdjünk bele a munkába, mert csak rajtunk múlik. Higgyétek el, az Úr áldása lesz ezen a munkán!