ÉLETÜNK LEGSZOMORÚBB NAPJA

1979 május 17.-én verőfényes reggelre ébredtünk. Volt még bőven idő a felkekésig,- éppen azon „meditáltunk”- mit lehetne csinálni addig,...amikor megszólalt a CSENGŐ!

De nem úgy,- mint ahogy máskor,- ha valamelyik szomszéd „csak úgy”- átszaladt.

Ez hosszan,-belénk hasítva szólt! Már ekkor éreztük, ez valami „rosszat” jelent.

-Ki lehet az,- ilyenkor reggel? -Kérdezte a feleségem.

Kimentem. Két rendőr állt az ajtóban. -Kiszóltam:

-Mindjárt nyitom,- csak felöltözök!

De ekkor már a feleségem „rosszat sejtve” ott állt az ajtóban.

Magamra kaptam a fürdőköpenyt,- és kinyitottam az ajtót.

-Ott álltak,- és sokáig egy szót se szóltak. Közben azt se tudták,- melyik lábukra álljanak: -Zavarban voltak! Végül egyikük megszólalt:

-Egy rossz hírt kell bejelentenünk...- Eddig jutott,- amikor a feleségem felsikoltott:

-IBOLYA! A két rendőr csak bólintani tudott, és elmorzsoltak egy árulkodó könnyceppet...

-MI TÖRTÉNT?- kérdezte magán kívül a feleségem,- de már félig ájultan tartottam a karomban. Hosszú másodpercekid tartó szünet után az egyik megszólalt:

-Szerencsétlenség történt. A vonat halálra gázolta.. Az utolsó mondat végét a feleségem már nem hallotta: Elájult. -És hogy nem esett le a földre,- az egyik redőrön mult,- aki odaugrott „felfogni”- hiszen én se álltam valami „szilárdan” a lábamon.

Közben „átfutott az agyamon” egy gondolat:

-Ha én is padlóra kerülök, ki fogja támogatni feleségemet, akit ez a hír annyira lesujtott!

Hallottam,- amit közöltek Velünk. Felfogtam a tragédiát. Közben már arra gondoltam, mi minden vár még ránk,- és ezt a „Golgotát”- végig kell járni!

-Aztán feleségem is „feleszmélt”- megértette: -Egy gyermekünkkel kevesebb lett!

És mindezt Ő,- aki eddig mindent „megérzett,- megálmodott”- NEM ÉREZTE ELŐRE!

Ezért érte ilyen váratlanul a HÍR,- és ezért viselte ilyen nehezen el a történteket.

Akkor mindketten „halálos sebet kaptunk”,- amit nem egyformán viseltünk el.

Nekem nem lehetett „összeomlanom”- mert akkor mindketten belehaltunk volna!

Közben a rendőrök „befejezték feladatukat”- elmondták,- hogy mit várnak Tőlünk:

Azonosítani kell gyermekünket. Felajánlották,- hogy elvisznek minket Kazincbarcikára.

-Elmegyünk Mi -együtt,- kocsival...-válaszoltam,- mert azonnal menni akartunk.

Olyan néma utazásunk még soha nem volt! Egész úton egy szót se szoltunk egymáshoz.

Mindketten azon gondolkodtunk: Mi vár még Ránk! Aztán odaértünk. A rendőrségen kézbe vettek minket és előkészítettek az azonosításhoz: A feleségem minden áron szerette volna megnézni a lányát, utoljára. Nem javasolták Neki:- Ne az legyen az „utolsó képe róla”.

Így nekem kellett azonosítanom. Azt a „képet” nem fogom elfelejteni soha! Mert amit láttam,- az „nem embernek való látvány”. Darabokban volt ,- ahogy a vonat szétvágta!

Azonosítanom kellett:- Megismertem,- de nem lehetett „felismerni”.Örültem,- hogy a feleségemnek nem engedték megnézni:- Talán túl se élte volna a látványt!.

Meghagytam: A koporsót ZÁRJÁK LE, hogy senki ne láthassa,- mivé lett a „szépsége”.

Nekünk még sok feladatunk lett,- elintézni a „hivatalos ügyeket”,-és megnézni:

-Hol,- hogyan történt,- és kik hogyan emlékeztek rá?

Végül „összeállt a kép”,- ami egy nagyon egyszerűen definiálható jelenség volt.

A lányom szerelmes volt egy fiúba,- akivel össze akarta az életét kötni.

És akit AZNAP a nyílt utcán a „túloldalon” látott egy „másik lánnyal”- CSÓKOLÓZNI!

Ez vezetett Nála -egy „pillanatnyi elmezavarra”,- aminek következményeként a legközelebbi vonat alá feküdt.

És amivel szülei és testvérei életét is „derékba törte”.

És ami miatt 20 évig „befelé fordultam”- sírni nem tudtam, -csak a szívem vérzett, amikor a feleségemmel a temezőn voltunk.

És amiért a „lelkem mélyén” -haragudtam is rá,- amiért ezt tette Velünk.

És amibe belerokkantam:-Nert mindent,- amit addig „lelkesen műveltem”- abbahagytam:

Az edzősködést,- a játékvezetést,- a sportolást,- egyedül a kártyát nem,- ez nyújtott némi vigaszt fájó szívemnek.

De a sok „befelé folyó könny”- egyszer csak már nem fért el BENN,- és kicsorsult. Egyik éjjel „Illyával álmodtam”-és akkor bocsájtottam meg Neki,- hogy „búcsú nélkül távozott” ebből a világból. Azt az éjszakát „végigsírtuk”-hiszen nem lehet hangtalanul zokogni! És a fájdalmunk is közös,- mint ahogy az örömeink is azok.

Mert vannak ilyenek is. Hiszen van három lányunk,- három „rendes vőnk”,(habár ebben már nem vagyok annyira biztos,- a „számukban”)- és hat szép és értelmes unokánk,- akikért lehet,- és KELL ÉLNÜNK - még a hátralevő időnket.

Ezért vagyok „ilyenkor” morcos. -És érzékeny,- és minden FÁJ,- ami arra emlékeztet:

„Nekünk is volt egy kedves Ibolyánk,

-Kinek a sírján van mindig friss virág”!

2009 február 7.-én lett volna 49 éves!

Nyugodjék békében!