Hány  élete  van  egy  embernek?

Valójában  egy. De  ha  a  Sors  kegyes  az  emberhez,  lehet  akár  több  is.

Vannak  játékok,  ahol  eleve  három  „élettel”  indul  neki  a  játékos  a  feladatnak.  És  ha  sikerül  eljutnia  végcélig,  nyer.  Ha  nem,  nem.

Ilyen  a  „nagybetüs  ÉLET”  is.

Én  is  kaptam  még  egy  esélyt:  Ezért  írásomnak  akár  adhatom  a             „Plusz  húsz  év”-et  is.

Plusz  húsz  év

Aki  ismer közelebbről, tudja: Ma  éppen  20  éve  annak,  hogy  „újjászülettem”.    Egyszer  már  feladtam:  a  betegség,  a  kilátástalan  jövő,  a  képességeim  nagyrészének  elvesztése  következtében  nem  akartam  tovább  élni.

Hogy  most  mégis  „Kettős  jubileumot”  ünnepelhetek,  abban  jelentős  szerepe  van  egy  „Angyalnak”.  aki  mellesleg  a  feleségem, és  aki  akkor  is  mellettem  állt, amikor  a  legmélyebb  gödörben  voltam.

Erről  az  időről  a  Naplómból  tájékozódhat  az,  aki  nem  olvasta  annakidején.  Az  első  szemelvény  alatt  továbbiakat  talál  ebből  az  időből.

http://szilardba.blog.hu/2008/11/24/depresszios_lettem

Kettős  jubileum

Köszönöm  a  Sorsnak  az  elmult  húsz  évet,  amiben  volt  az  öröm  mellett  bőségesen  üröm  is. Talán  éppen  ez  az  oka,  hogy  írásra  vetemedtem, pedig  már  azt  ígértem, hogy  nem  fogom  ezzel  terhelni  mások  idejét.

Különösen  a  második  jubileum  az,  amiről  szólni  kívánok  ebben  a  rövid  írásomban. Az  ultiról,  ami  nem  csak  játék  számomra,  hanem  az  élet  értelmét  adó  szórakozás,  amiért  úgy  érzem  érdemes  volt  akkor  az  Életet  választani. Hiszen  ebben  értem  el  a  „második  életem”  sikereit.

Kevés  ember  mondhatja  el  magáról,  hogy  kétszeres  országos  bajnok  lett,  volt  az  „Év  Játékosa”  és  vezette  is  valaha  a  „ranglistát”.

Nekem  megadatott. A  szerencse kereke  forgandó, egyszer fent, egyszer  lent. Ez  természetes. Az nem  az, hogy  olyanok  osszák  az  észt  az  asztal  mellett, akiknek  ez  jócskán  hiánycikk, legalábbis  ami  az  ultihoz  szükségeltetik.

Márpedig  itt  tartunk:  Nemkívánatos  személy  lettem  ott,  ahol  a  legtöbbet  tettem  azért,  hogy  Sárospatak  neve  fényesen  csillogjon  a  majdani  ultis  enciklopédiákban.  Hiába:  „Senki  nem  lehet  próféta  a  saját  hazájában”.

Kudarcot  vallottam,  mint  „oktató”,  hiszen  ha  az  illető  „alany”  nem  akar  megtanulni  tisztességesen  játszani,  erővel  nem  lehet  beleverni  az  észt.

Vannak  barátaim  az  ország  minden  tájáról,  akiktől  megkapom  a  tiszteletet. Egy  hely  van,  ahol  nem:  Ez  a  hely  Sárospatak.

Megtaláltam  az  okát  is: Irigylik  azt,  amit  én  tudok, Ők  meg  nem. Belátom, hogy jobb  a  békesség  kedvéért  ráhagyni  a  „hülyékre”  hogy  azok,  mint  megtanítani  őket  akaratuk  ellenére  logikusan  gondolkodva  játszani.

Úgy döntöttem, szakítok  az  eddigi  szokásommal:  Elmentem  játszani  akkor  is,  ha  ez  nem  okozott  osztatlan  örömöt,  inkább  bosszúságot. Csak  azért,  hogy  kilegyen  a  parti,  hiszen  a  játékhoz  minimum  3  fő  szükséges. Kiváncsi  vagyok, vajon  ezek  után  meg  fog – e  felelni az  a  játékos,  akit  már  egyszer  „eltanácsoltak”  az  asztaltól,  mert  abszolút  analfabéta  volt  a  játékhoz?

Az  Ultiszövetség  honlapja  elméletileg  arra  szolgálna,  hogy  ott  a  kritikai  megjegyzésekből  kialakuljon  egy  építő  jellegü  vita,  amivel  előre  lehet/ne/  vinni  szép  játékunk  ügyét. Viszont  pont  ez  nem  alakulhat  ki,  hiszen  a  Vezetők  passzívitása  folytán  semmiféle  vita  nem  folyik  a  honlapon.

Van  egy  költői  kérdésem:  Mi  a  bánatos  francnak  kéri  a  főtitkár,  a  tagság mondja  el  javaslatait az  új  sorsolóprogramról  és  a  jövő  terveiről? Hol  és  hogyan,  ha  párbeszédre nem hajlandó azokkal, akik  ezt  próbálják  megtenni?

Szomorú  vagyok. Nem  azért,  mert  többet  nem  fogok  Sárospatakon  bosszantani  senkit,  hanem  az  ulti  jövőjét  illetően. Az  ilyen  hozzáállás  mellett  minden  marad  a  régi  kerékvágásban: A  „vidék”  és  Budapest  egymást  fogja  okolni,  hogy  az  évek  óta  óhajtott  „közös  nevező”  csak  nem  akar  létrejönni. Hogy  ebben  ki  a  felelős?  Egyszerű  a  válasz:

Budapesten  három  évvel  korábban  indult  el  az  ulti  mint  versenysport,  a  „vidék”  viszont  a  helyett  hogy  egy  már  működő  szervezethez  csatlakozott  volna,  csinált  egy  újat,  ami  még  nem  lett  volna  baj,  de  a  „kishal  le  akarta  nyelni  a  nagyhalat”,  csak  a  torkán  akadt.

A  mindenkori  Ultiszövetségi  Elnök  és  Főtitkár  hibája  az, hogy  ez  az  áldatlan  állapot  napjainkig  fennáll.

Nem  véletlen,  hogy  2006  óta  Budapesten  változatlan  a  Vezetés  összetétele,  az  Ultiszövetségben  viszont  azóta  legalább  egytucat  tisztségviselőt  fogyasztottunk  el. 

Szerintem  egyikük  sem  nézett  akkor  sem,  azóta  sem  tükörbe. Pedig  nem  ártana  megismerni  magukat:  Meglátnák,  „ki  van  a  képen”…