-Lassan járj,-tovább érsz!
-mondta Anyám,amikor másnap reggel felöltöztetett. Egész más ruhákat adott rám,-ebből gondoltam,-hogy ÚJ KORSZAK következik az életemben.
Ki gondolta volna akkor, az „első sikeres lépések után”, hogy az életben ennyi „buktató”
van. Itt van mindjárt a „küszöb”! Amikor „először” nem vettem figyelembe,- hogy létezik, akkorát estem, mint egy ólajtó! No jó, csak „kisólajtó”, de nekem qrva nagy volt, és fájt mindenem! De nem árulhattam el magam,hogy még egy küszöböt se tudok ÁTLÉPNI!
Nem ez volt az egyetlen akadály, amit le kellett küzdenem!-Ott volt mindjárt a lépcső! Ez is sok gondot okozott, amíg megtanultam közlekedni rajta. Vissza kellett térnem a jól bevált módszerhez-(még a „négykézlábas korszakomban” tanultam,) hogy úgy menjek le, mint a rák,”rükvercben”! Felfelé természetesen már ELŐREMENETBEN- másztam fel.
Ezenkívűl „számtalan” akadály -került még a lábom elé”! Kövek, fadarabok,-háziállatok, még olykor a BODRI IS! Mikor a 101. „esésem” után épp a Bodri kutyám itatójába „csücsültem”-Walaki -”rám szólt”!
-Te aztán már nem leszel hülye!- (majd elfelejtettem mondani:Én már régen „értettem” mindent, sőt a Bodrival meg is beszéltem,-de nem árultam el,- hogy tudok beszélni!)
Körülnéztem,-és senkit nem láttam,- „aki” szólhatott volna.
-Te szóltál? -kérdeztem a Bodritól, de bánatosan leeresztette a „fülét,-farkát”,- hiszen oda a vize,-mit fog inni egész nap.
-Ha nem Bodri volt,- vajon ki lehetett? -morfondíroztam „magamban”.Mégis válaszolt Walaki,-(ugyanaz, aki az előbb),-de mintha ÉN LETTEM VOLNA!
-Ideje lenne elgondolkodni,- mért esel el olyan sokszor!
-Miért? -és már meg se lepődtem,- hogy nem látok „senkit”.
-Mert soha nem nézel a LÁBOD ELÉ! -Szólt „az a Másik”-aki belőlem beszélt..
Ezt ugyan „nehezen értettem meg”,- de amit mondott,- az IGAZ VOLT!
-Hogy ez eddig miért nem jutott az eszembe! Nem is mondtam ki, csak gondoltam, mégis megjött a VÁLASZ!
-MERT MINDIG CSAK A SAJÁT FEJED UTÁN MÉSZ!
Ezen aztán igencsak el kellett gondolkodnom:
-Hisz nem mehetek a „fejem előtt”,- csak UTÁNA!
-Nem is úgy gondoltam!-mondta a „másik” -(aki szintén Én voltam,-)-és hangjában egy kaján vigyort véltem „felfedezni”.
Aztán „felálltam”,- kinéztem magamnak a CÉLT,- hová akarok eljutni,- aztán a LÁBAM ELÉ NÉZTEM:- Épp ott volt az az „itató”,- amibe az előbb beleestem. ÁTLÉPTEM AZ AKADÁLYT,- és nem estem el!
Boldogan jegyeztem meg „magamnak”:
Megint TANULTAM WALAMIT:- Az ember, mielőtt „elindul”,- nézzen a lába elé is!
