Szeptember  végén

Már  annakidején  Petőfinek  is  voltak  szomorú  megérzései  az  ősz  közeledtéről,  pedig  még  hol  volt  a  végkifejlettől.Ez  a  szeptember  nekem  is  örökre  emlékezetes  marad. Habár  az  alapállás  egészen  más,  de  a  történet  nem  mindennapi. Akik  ismernek,  tudják,  hogy  szívem  egyik  csücskében  az  ulti  szenvedélye  nem  csak  mint  „játék”  szerepel. És  ha  ehhez hozzávesszük  azt  is,  hogy  nem  szoktam  szó  nélkül  hagyni, ha  bármiről  van  véleményem, az  már  előrevetíti  azt,  hogy  bármiből  levonom  a  következtetést:

KÁOSZ   uralkodik  kishazánkban.

A megállapítást  a  tömegközlekedésben  tapasztalt  fejetlenségből,  saját  tapasztalataimból  vontam  le. De besegítettek mások  írásai  is,  amik  mind  azt  támasztották  alá: Nem  jó  ma    VONATRA,   3-sa  Metróra, vagy  távolsági  buszra /a  helyieket  is  beleértve/  felszállni,  mert  nem biztos,hogy a megadott  időre,  már  ami  a   MENETRENDET  ILLETI,   meg  is  érkezünk.

Egyetlen  utazási  emlékemet  mondom  el.  Szeptember  12.  Péntek. Reggel  8-kor  indul  a  vona  Sárospatakról, 12-re kéne a  Keletibe  érkeznie.  Ehhez  képest  fél kettőre  értem  oda,  lekésve  mindenfajta  programot,  ami aznapra  be volt  ütemezve. De  haladjunk  sorjában: Már  félóra  késéssel  indultunk,  mivel be  kellett  várni  a  szemből  jövő  vonatot.  Pedig  ha  időben  indulunk,  bőven  ott  vagyunk  a  következő  kitérőnél. Tudni  kell,  hogy  Szerencs  és  Sátoraljaújhely  között  csak  egy  nyomtáv  van, így a  vonatok  találkozását  három  helyen,  kitérővel  oldja  meg  a  MÁV. Az  már  csak  az  én  véleményem,  hogy  az  volt  bolond,  aki  kitalálta, hogy  szedjék  fel  a  másik  vágányt. Most,  szeptember  15.-e  után  folyik  a  vonal  korszerűsitése, hogy  majd  IC  járatokat  is  lehessen  indítani  ezen  a  vonalon.

De  térjünk  vissza  12-ére: Mire  megérkeztünk  Olaszliszka-Tolcsvára,  át  kellett  szállni  vonatpótló  buszra,  ami  Bodrogkeresztúrig  vitt  bennünket. Ott  vissza  a  vonatra,  egészen  Miskolcig  élvezhettük  az  utazást!  Ott  másik  vonatra  tereltek  minket,  így  jött  ki  a  másfél  órai  késés.  Mindezt  egy  olyan  járaton,  aminek  elméletileg  végig  kellett  volna  menni  Budapestig.

Mivel  szeptemberben  szinte  minden  hétvégemet  az  ultiversenyek  kötik  le, így  nyilván  tartottam  attól,  hogy  a  „vonatpótló  buszok”  nem  fogják  segíteni  a  MÁV  menetrend  pontosságát,  így  hosszú  hetet  iktattam  be  magamnak,  lévén  két  egymás  után  következő  szombaton  is  verseny. Csakhogy   20.-án  Peste, míg 27-én Szegeden  lesz. Oda  pedig  emberi  számítás  szerint  is  csak  7  óari  utazással  érek  el,  ami  a  jelenlegi  állapotok  mellett  szinte  lehetetlen. Ezért  terveztem  úgy,  hogy  a  kát  verseny  között  nem jövök  haza,  inkább  a  feleségemet  kapacitálom  arra,  hogy  látogassa  meg  rég  nem  látott  barátnőjét,  így  lesz  hol  lennünk  és  háborítatlanul  tudom  a  hetet  végigkártyázni.

Igenám, de pont szeptember végén jár le mindkettőnk  jogosítványa,  amit  illik  megújítani. Egy  közuti  ellenőrzéskor  nagy  árat  fizethetünk  érte. Így  került  sor 18.-án  azokra  az  eseményekre,  amik  e  blog  megírására  késztettek.

Diótörő

Csajkovszkij  balettjának  semmi  köze  a  címhez. Nekem  annál  inkább. Az  okmányirodában  sikerült  felbosszantani  minket  az  ott  ülő  hölgynek: nem  egyeznek  az iratok. Én  ugyanis 6  éve  megkaptam  a  „László”  utónevet,  amikor  személyi  igazolványt  kellett  megújítanom. Feleségem  viszont  maradt   SZILÁRDNÉ,   amit  az  okmányirodista  hölgy  nem  akart  elfogadni:  Szerinte  neki is  fel  kellene  venni  a  „Várszegi  Szilárd Lászlóné”  nevet.

Aki  ismeri,  tudja: A  makacsságot  Ő  sem  a  szomszédban  vette. Így  maradt  „Szilárdné”..  Bevásároltunk  még  a  piacon, hogy  legyen  mit  Pestre  vinni,  aztán hazamentünk. Reggel  a diófa alatti füvet a szomszéd simára vágta, hogy könnyebb  legyen  a  diót  felszedni. Nekem,  mint  általában  mindig,  támadt  egy  hülye  ötletem:  Mi  lenne,  ha  a  még  a  fán  levő  diót  leverném,  így nem kell majd apránként felszedni. Feleségem  ágált ellene,  így  persze,  hogy hozzákezdtem. Van  egy  létránk, amiről a magasabb  ágakról  is  elértem  a  diót.  Elkezdtem  leverni. Már majdnem kész voltam, az  utolsó  létramászás  következett,  amikor  megtörtént  a  baj:  A  létra  egyik  ága  megsüllyedt  és  én  a  tetejéről  leestem  a  földre. egy  döglött  béka  szebb  látványt  nyujtott  volna,  mint  én: Fel  sem  bírtam  állni,  feleségem  húzott  fel,  és  szó  nélkül  hallgattam  az  „áldást”: Hogy  milyen  hülye  vagyok.  Lefeküdtem  az  ágyba. Hallani  sem  akartam  az  orvosról  vagy  a  mentőről. Ez  egy  óra  táján  történt. Háromkor  már  olyan  szarul  éreztem  magam,  hogy  beleegyeztem: Jöjjön,  aminek  jönnie  kell. Jött  is  a  mentő, és  hordágyon,  rögzítve  vittek  a  kórház  sürgősségi  osztályára.

Ekkor  olyan  távol  állt  tőlem  az    ULTIVERSENY,   mint  Makó  vitéz  anno  Jeruzsálemtől. De  szerencsém  volt: Minden  lelet,  vizsgálat  negatív  volt,  törés  nincs, csak  valószínüleg  a  lumbágóm  jött  elő. amit  az  esés  idézett  elő. Így  hazaengedtek, és  terveim  szerint  mégis  megyek  Pestre. A  makacsságom  én  sem  a  szomszédban  szereztem  be. Igaz,  hogy  jelenleg  úgy  mozgok,  mint  egy  beteg  légy,  de  az  vígasztal,  hogy    ÜLNI  MÁR  TUDOK.  amit  meg  menni  kell,  oda  elvisznek  a  haverok.

Tanulság:  Peches  ember  ne  menjen  a  jégre,  avagy  egy  77  éves  ne  akarja  eltáncolni  a  Diótörő  balettját.

A  történethez  hozzátartozik, hogy  a  kórházba  a  feleségemet  a  lányom  hozta  be, aki  végig  ottmaradt  az  "eredményig",  és  a  végén  Ő  hozott  vissza  minket. amit  ez  útun  is  köszönök  Neki.  

Remélem, hogy  ha  sikerül  „odáig”  eljutnom  ahol  a  „lapokat  osztják”,  ott  már  nem lesz gond. Hogy  addig  hogy  jutok  el? Talán  egy  segítőkész  angyal,  aki  eddig  is  vigyázott  rám,  ezután  is  ott  lesz,  ha  nehézségeim  támadnának  a  járás  területén.