Úgy szép az élet,- ha zajlik...

Szeptemberben újra beültem az iskolapadba. A tanulás soha nem esett nehezemre:-Az órán megtanultam az anyagot. Otthon soha nem vettem elő a könyvet. Anyám sokszor kérdezte:

-Neked soha nincs feladva semmi?

-Dehogynem!-feleltem -De már az iskolában megtanultam!

És mivel a leckét leírtam,-a bizonyítványom eddig mindig kitűnő volt,- nem szólt ellene semmit. Azért a verseket otthon tanultam meg! -Arra kellett egy kis időt fordítani! Szerettem a verseket. Néha azt is megtanultam,- ami nem volt „kötelező”. Csak azért,- mert teccett...

Az idő lassan eltelt az iskolában is,- de otthon is sok minden történt. Apám már a Bútorgyár igazgatója volt. Elég későn járt haza. A kádár-műhely nélküle is működött, Nagyapa már elég keveset dolgozott benne. Meg hordóra se volt olyan sok igény,-a háború a szőlőket is megtizedelte. Így a két segéd, akik lassan „mesterré léptek elő”, el tudta látni ezt a munkát.

Új barátokat is megismertem: -A volt zsidó házakba új lakókat költöztettek. Ahol volt hasonló korú gyerek,- azokkal barátságot kötöttem. Így lett barátom a „Konyi” (Kiss Konrád),- akivel a „Rossz utcán”- futballoztunk, a „Nelli”, (Desiatnik Petronella),-Ő lett az utcában a Szépségkirálynő, és a „Pisti”

(Ivaskó István),-akit az Árvaházból hoztak ki a szomszédék,- hogy ne legyenek egyedül. Abban az időben nagyon sok gyerek maradt árván a háború miatt. És az Ő kertjükön keresztül mentünk le a Ronyva-partra télen-nyáron.

Igaz,- egy „családtagot” elvesztettünk: Unokanővérem,- Bezdán Éva már „nagylány lett”,

-és akkoriban divat volt levelezés útján ismerkedni. Ő is megismerkedett egy amerikai fiúval,- akibe „beleszeretett”- és kiment Hozzá -Amerikába. Akkor még ki lehetett utazni. Nagyapáék állták a költséget, oda...Mire kiért,- a „vőlegény” - nem várta... Így ott kellett dolgoznia. Közben megismerkedett egy másik fiúval,- akivel elmentek Ausztráliába.

Így lett az unokanővéremből „világotjárt ember”!

Nagyon szerettem olvasni. A „Kincses Kalendáriumot”- már betéve tudtam,-és az újságokat is én olvastam fel Nagyapámnak. Akkor még nem voltak Könyvtárak,- legalábbis én nem tudtam róla. Közeledett a Karácsony. Kérhettem „walamit karácsonyra”...

Könyvet kértem. De nem csak azt kaptam!

Majdnem egy egész Könyvtárat! A Fa alatt volt szépen becsomagolva Verne Gyula Összes műveinek akkor kapható könyve! Meg még „walami:” Egy valódi MOZIGÉP! Volt hozzá három film is! Még aznap levetítettük mindegyiket! A címükre nem emlékszem:- de az utcabeli gyerekeknek még sokszor levetítettem.

Aztán „megúntam”- hiszen mindig ugyanazt lehetett látni.

De a könyvekkel más volt a helyzet! Azokat „faltam”,- és ha nem vették el tőlem,- egy nap alatt kiolvastam egyet! Mire vége lett a Karácsonyi szünetnek,- mindet elolvastam. Nagyon tetszettek. Biztos azért,- mert olyan nagy fantáziával voltak leírva,- hogy szinte ott volt az ember,- amikor olvasta! És izgalmasak voltak! A „kapitányosak”- különösen tetszettek: Némó,- a 15 éves, Grant kapitány gyermekei,- Hatteras,- de a TÖBBIEK IS!

A Rejtelmes sziget,-Strogoff Mihály, Utazás a Holdba,- mind megmozgatták a fantáziámat.

Most már voltak könyveim,- és az iskoli,- meg uz utcabeli barátaimmal „cserélgettünk”. Általában „indiánosakat” kértem..-Mert azokat is szerettem!

Aztán egyszer levél érkezett Évától,- Ausztráliából. Akkor tudtuk meg,-hogy ott kötött ki,- és nem azzal,- akihez kiutazott. Örültünk neki,- hogy mégis „révbe ért”- még ha ilyen kalandos úton is.

Én különösen örültem,- mert a boritékon nagyon szép bélyegeket láttam. Ez adta az „ötletet”-hogy bélyegeket fogok gyűjteni. Persze addig,- míg „szakszerűen megtanultam leszedni”,- sok szép bélyeget „nyúztam meg”!

Különösen azokat, amelyeket Swarcz nénitől kaptam. Neki megvolt a „lánykori levelezése”, és sok régi,-értékes bélyeg esett áldozatul az én szakszerűtlen gyüjtői szenvedélyemnek.

Később tudtam meg,- hogy „egy vagyont”-nyúztam meg akkor... A másik felét meg Anyám hajította a tűzbe,- amikor „kiderült”- hogy a Mozigépem „lencséjét”- elcseréltem néhány szép bélyegért...Ezért Apámtól (is) nagy verést kaptam. Megérdemeltem,- és talán ez volt az első alkalom,- amikor nem sírtam..De hogy megtanultam-e,- hogy az ember az „értékeire vigyázzon”,- nem mernék rá mérget venni!

Aztán csalódás ért az iskolában is. Mindenki készült az Első Áldozásra! Én is. Amikor be kellett vinni a „keresztlevelet”- akkor derült ki,- hogy Én nem fogok Áldozni: Ugyanis az iskolában a Római katolikus hitet tanultam, Én meg Görög katolikus voltam...Úgy éreztem magam,- mint ÁDÁM,- amikor Isten kiűzte Őket Évával együtt a PARADICSOMBÓL!

Apám felment a Görög templomnál lévő iskolába,- és megbeszélte a tanító bácsival,- hogy engem vegyen át Oda,- hogy megtanuljam azt,- ami az Első Áldozáshoz szükséges. Beleegyezett. Másnap már oda mentem iskolába. Igaz,- háromszor olyan messze volt,

de ha az ember „áldozni akar”, áldozatot is kell hozni érte! Így végeztem el a 4. osztályt, és áldoztam Először- (és utoljára) a Görög szertartás szerint.

Közben lettek Otthon új feladataim. Az öcsém egyre nagyobb lett, (közben Anyám hasa is) így már „tapasztalatból tudtam”- hogy megint nőni fog a család létszáma. Az Öcsémmel is kellett foglalkoznom. Így egyre kevesebb időm jutott a „szórakozásra”.

Én voltam ugyanis a „megbízott pesztonka”.

Ha erről a „feladatról” elfelejtkeztem,- ezt az Öcsém olyan hangosan „jelezte”, hogy még a szomszédok (is) összefutottak: Csak nem nyúzzák ezt a szegény gyereket? Olyankor nem mutattam valami nagy „testvéri szeretetet”,-pláne ha még meg is kaptam a „magamét”.

És még a KILÁTÁSOK!- Ha idővel „kettős pesztonkaság vár rám”- mi lesz velem!

Mit mondjak: Nem örültem „előre”.

De amikor megszületett a Húgom,-Klári,-én is örültem!

Leginkább annak, hogy LÁNY!

Hátha Őt majd nem kell „pesztonkálnom”!

De erről majd legközelebb...