Darázsfészek

Volt az udvarunkban egy nagy eperfa. Nagyon fínom eper volt rajta.

Nekem soha nem az kellett,- amit lentről is el lehetett érni:

Ami „magasan volt”- mindig SZEBBNEK,- érettebnek tűnt!

Ezért hát felmásztam,-és fenn csemegéztem.

Ha „Walaki kérte”- még a fát is megráztam! Ilyenkor kiterítettek a fa alá egy ponyvát,- és annyi eper hullott,- hogy még a tyúkok is azt ették!

Volt a fának két ága,- ami a háztető fölé hajlott.

Ezen „sokkal éretteb” eprek voltak,- így hát ógy gondoltam:

-Ez lesz az éppen nekem való! Kimásztam a tetőre. Vígan „falatoztam „

a szebbnél szebb epreket. Közben Anyámék szedték fel,- amit leráztam.

-Aztán le ne ess!- szólt fel anyám,- aki akkor vette észre,- hogy a tetőn vagyok.

-Már mért esnék,- mikor nem csúszik a tető,- hiszen a cipőt ledobtam! -feleltem.

Bádogtető volt,-és a nagy táblák „hajtással” voltak összekapcsolva.

Így mindegyik hajtás alatt volt egy kis hézag.

A fene látta,- hogy ebbe a „hézagba”- befészkeltek a darazsak.

Amikor éppen „arra jártam”- a darazsak nem nézték „jó szemmel” ténykedésemet:-Kirajzottak.

És amikor látták,- hogy „csak Én vagyok”,-nekem estek:

Szerencse,- hogy nem voltak MIND OTTHON! Így „csak az otthon tanyázó” 20,-30 darázs „esett nekem”- és ott csípett belém,- ahol ért!

Amikor már „táncoltam a tetőn”-és azt se tudtam,- mit csináljak,

Anyámék már azt „lesték”- mikor,- és hová fogok leesni!

Már a ponyvát is kézbe vették,- hogyha esek,- „beleessek”- mint egy érett eper!

Nem sírtam,- csak „csapkodtam” amitől még jobban megvadultak!

Még ha „méhek lettek volna”! Mert akkor „csak annyi fulánkot” szedtem volna össze,- ahányan voltak! De a DARÁZS,- az másfajta szerzet!

Az annyiszor tud SZÚRNI,- ahányszor csak akar!

Aztán eszembe jutott: Valahogy csak „idekerűltem”?

-Így a fára „visszamásztam,- és a fáról való LEMÁSZÁS VILÁGREKORDJÁT megdöntve, le is értem. A darazsak persze követtek,- de addigra már talán „méreg se maradt” a FULÁNKJUKBAN,

ezért ezeket a csípéseket már fel se vettem.

Nagymama már különben is a „seprővel a kezében jött darazsat hajtani”,

azok meg már – kiadva a MÉRGÜKET- egy-két „búcsúszúrás után” visszaszálltak a tetőre. Onnan „nézték”- hogy milyen NAAGY -lettem hirtelen: Mindenem bedagadt,- alig láttam:

-Csak azt vettem észte,- hogy a kútra vittek,- és „öntöztek”- mint a VIRÁGOT!

-No,-Te MÁKVIRÁG! Fogsz még a tetőre mászni? -kérdezte Nagyapa-somolyogva.

-Többet SOHA!- feleltem most már pityeregve,- hiszen nem csak DAGADT VOLTAM- de mindenem úgy fájt,- mintha leforráztak volna.

Még szerencse,- hogy „fullánkot” nem kellett szedni,- hiszen a „darázycsípés” után az nem marad. Égető érzés,- meg „viszketés”- ANNÁL INKÁBB!

Úgy vakaróztam,- mint a „rühes kutya”- ezt még a Bodri se nézhette „szótlanul”: Sűrű vakkantások között nyalta a kezem-lábom,- ahol épp vakartam.

Nagymama közben előhalászta „házipatikájából” az ÓLOMECETET!

Neki ez volt „csodagyógyszere”, mindenre ezt használta!

És csodák-csodája,- néhány órás „borogatás után” egészen helyrejöttem:

Amikor a „tükörbe néztem,-” már meg is ismertem magam.

De azért az „eperfát” sokáig elkerültem! Még az epret se ettem már olyan jóízűen, hiába hozták be,- ami éretten lehullott.

A végén mindenki örült,- hogy „megúsztam a darázs-kalandot”.

Én meg megtanultam:

A DARÁZSFÉSZEKBE- belenyúlni se jó!

De „táncolni rajta”- kimondottan rossz dolog!

Egy érdekesség: Méhecske még sose csípett meg!

Talán azért,- mert Én se „bántottam,”- és Ő se akart MEGHALNI!