Nem akarom,- hogy elvigyék Őket!

Jártam tovább az óvodába..De már semmi nem volt úgy,- mint „azelőtt!”

Még otthon se! Nagymama új falvédőket hozatott,- mert a régiek elkoszolódtak. Amit kidobtunk,- cicák játszottak rajta gombolyaggal,-vagy hattyúk úsztak kékvizű tavacskákban. Az újakon viszont egész más volt!

Térkép volt rajta, benne nagybetűs felirattal:

„ CSONKA MAGYARORSZÁG- nem ország!

-Egész Magyarország - MENYORSZÁG!”

És olyan nagy volt a térkép,-hogy majdnem „lelógott” a falvédőről! És mindenütt tenger vette körül! Igaz,- hogy „csak három”,- de én még egyiket se láttam,- nem is hallattam róla addig...

Más változások is történtek. Az óvodában eddig mindenki játszott mindenkivel, de innentől kezdve néhány gyereket csúfolni kezdtek a „rossz gyerekek”. Ki is közösítették Őket,- megverték,-a „csurkájukat húzgálták,- és közben azt kiabálták nekik: „Ti csak „büdös zsidók vagytok”!

Nem is bírták sokáig a megalázást,- sorra kimaradtak az óvodából. De nem csak Őket bántották a „rossz emberek!” - A szüleiket,- még a nagypapákat is csúfolták,- néha még az ablakaikat is beverték,- pedig a légynek se ártottak.

Otthon megkérdeztem,- miért bántják Őket.

Anyám szomorúan válaszolta:

-Mert nem tudják,- hogy mit cselekednek!

és még hozzátette:

-Ne állj be közéjük,-fiam!

Ők is emberek! És van közöttük nagyon sok jó ember!

Nagyapa is megszólalt.

-Nem lesz ennek jó vége!

-Mindenki meg fogja szenvedni a háborút!

-És hogy a zsidókkal mi lesz?

- Azt csak a Jó Isten,- meg Hitler tudja!

És köpött egy nagyot. Egyébként is szokott köpni,

mert pipázott, de ez nem olyan volt. Ez Hitlernek szólt!

Meg annak, hogy az ősszel már nem vitték el az összes hordót, amit csináltak, megrendelés se volt már,

- ezért a segédeket már nem is láttam dolgozni.

A legtöbbjüket behívták katonának, az öregebbek

meg hazamentek,- mert munka nem igen volt..

Csak két inas maradt, akik többet voltak a városban,

mint itthon, de ha itthon is voltak,rájuk se ismertem:

Már nem a megszokott „iparos öltözetben”,

barna egyenruhában, barna ingben feszítettek

és szidták a zsidókat, mint a bokrot.

De nem „csak szidták”! És nem „csak Ők”!

Amikor szokás szerint vásárolni mentem,

(addig nem is tudtam, hogy a boltos is zsidó)

már nem az a vidám néni, vagy bácsi volt,

hanem egy ilyedt öreg ember, aki már mindenkitől fél. Tőlem és a jóérzésü emberektől azért nem félt:

de a „cukorka” már elmaradt.

Sokszor csak papír volt az ajtón üveg helyett.

Egyszer megkérdeztem a boltost, aki éppen

a frissen betört üvegcserepeket seperte össze,

hogy kik voltak?

-Hát még ezt se tudja a „fiatalúr”?

-A Maguk inasai!

Elszégyelltem magam. Nem szóltam semmit. Attól

kezdve nem kérdeztem semmit, ha a boltba mentem.

De az inasokhoz se mentem többet mesét hallgatni,

mert amiről most beszéltek hangosan röhögve,

arra nem voltam kíváncsi.

Sokáig nem is járhattam a boltba. Mindenfajta egyenruhások jöttek, és minden házba bementek.

Ahol lakott zsidó,onnan sok mindent elvittek, és mindenkinek a mellére hatágú,

sárga csillagot varrattak fel.

Még a gyerekek is megkapták. Ezek után

ha az utcán megláttak zsidót „csillag nélkül”,

azt a dutyiba zárták, és úgy megverték,

hogy nem lehetett ráismerni, mikor hazakerült.

Ez az állapot se tartott sokáig: Az utcánkban sok zsidó család élt. Egyik se volt gazdag. Egy napon nagy teherautók álltak meg az utca végén, és minden zsidó családot felszólítottak, hogy egy óra alatt készüljenek el, mert viszik Őket Németországba kényszermunkára!

Annyi szomorú és síró embert azóta se láttam: Egy bőröndöt vihettek magukkal. Az összes többit ott kellett hagyniuk Én is kint álltam az utcán, láttam,amint úgy hajtották Őket a teherautókra,mint az állatokat.

Én is sírtam:

-Miért viszik el Őket?-kérdeztem Anyámtól.

-Azt csak a Jó Isten tudná megmondeni!

és Ő is sűrűn törölgette a könnyeit.

Amikor pedig megláttam az egyik barátomat közöttük,-odaszaladtam:

-Őt ne vigyék! 

Az egyik egyenruhás a puskájával úgy meglökött,

hogy hanyatt estem.

Anyám felkapott és bevitt,

mert attól félt, hogy még engem is elvisznek.

Az egész utca kint állt. Sokan megsiratták őket. Csak néhány csavargó volt, aki alig várta, hogy elhagyják a házukat és már vitték is, amit el tudtak vinni.

A mi két inasunk is köztük volt.

Mikor be akarták hozni alopott holmit,

nagyapám megszólalt:

-Nem szégyellitek magatokat a szemük láttára

kirabolni Őket?-Mit ártottak Nektek?

Az egyik kezdte mondani:

-Hiszen csak zsidók! -Mire Nagyapám akkora pofot

adott neki, hogy a nála lévő falitükör ripityára ment.

Nem mertek se szólni, se köpni, hiszen mégis csak a MESTERTŐL KAPTA, de Nagyapám folytatta:

-Takarodjatok a portáról, mocskos tolvajok!

És köpött egyet, amitől a suhancok belátták:

Itt biztosan nem maradhatnak!

Így hát lógó orral elmentek. Soha többé nem láttam Őket. És nem sajnáltam. Úgy látszik,Nagyapa se,

mert azt mondta!

-Na, most már végleg bezárhatom a műhelyt!

Ezekkel a mihasznákkal meg úgyse mentem volna semmire!

Így csapott meg a „háború szele”,

-amikor még nem is lőttek:

De benne volt a „levegőben”,

hogy lesz ez még rosszabb is!