Ungvári Tamás: Széllel bélelt 2011. március 3. csütörtök
Széll Kálmán a dualista Magyarország jelentéktelen miniszterelnöke volt. A szabadelvűség cégére alatt megcsúfolója a szabadelvűségnek. Az önérzetes semmitmondás, a kiegyezésen belüli kiegyezés, az elvtelen kompromisszumok,a mindenáron hatalmon maradásnak kormánypárti jelképévé emelkedett. Magyarországon azonban a kormánykoalíció a Széll Kálmán társaság ülésein üzen a népének. Széll Kálmánt a költségvetési fegyelem megteremtőjének tartják, nagy elődnek, példamutató léleknek. Ugyan, milyen jogon? Üssük fel Gratz Gusztáv A dualizmus kora, máig is haszonnal forgatható kétkötetesét, hogy kitűnjék: Széll Kálmán meghonosított némely szokásokat s eljárásokat a magyar politikában, melyeknek mulandóságáért egyelőre nem szavatolhatunk. Széll Kálmán„paktummal” jutott hatalomra, melyben a kormány és ellenzék bizonyos kötelezettségeket vállalt meghatározott reformokra. Ez, ha az ellenzék obstrukcióját nem is, de az ellenzék minden lehetséges győzelmét meghiúsította. Sikerült viszont összeolvasztania a nemzeti pártot a szabadelvűekkel. Az elvtelen kompromisszum nem zárta ki a belső vitákat, nézeteltéréseket, de a kormány szavazógépezete jól működött az ellenzékkel szemben. Széll Kálmán tehát egyik feltalálója a magyar parlamenti szavazógépnek. Elvtelen összefogással akár, de eladdig már-már a legnagyobb többséget biztosította a kormánypártnak. Eközben rendszerváltásról beszélt, holott valójában ügyes rendszerkonzerváló volt.
Széll Kálmán sokat és szenvedélyességgel szónokolt; beszédei terjengősek és túlnyomó részükben üresek voltak, szerette a bombasztikus kifejezéseket, a semmitmondó frázisokat, világosan ki tudta fejteni álláspontját és alkalomadtán magával is tudta ragadni a hallgatóságot Széll módfelett hiú volt, csak ezen az ő hiúságán volt megközelíthető és azokat szerette a legjobban, akik vele éreztetni tudták, hogy őt második Deák Ferencnek tartják.” Ady nagyváradi újságíró korában felfigyelt arra, hogy a politikai siker legbiztosabb receptje nacionalista húrokat pengetni. S akivel szemben ezt a megfigyelést tette, az a Tisza Istvánt megelőző s jóval kisebb ellenfél volt: Széll Kálmán.
Bessenyei Ferenc szabadelvű képviselő csak ugratásból mondta Rakovszky Istvánnak,hogy pártja egyes képviselői nagy részvénypakettekkel rendelkeznek az Adria Tengerhajózási Társaságban, a kormány azért szubvencionált adókedvezménnyel is, hogy az adóprésbe szorult pórnépből minél több kivándorlót szállíthasson a tengerentúlra. Tisza Istvánnak le kellett mondania az Adria igazgatótanácsából. Széll Kálmán gyorsan próbált napirendre térni a kínos incidens fölött – az affért ő, úgymond, elintézettnek vette, de egyik politikusát már menteni nem tudta. Kis türelmi idő után távoznia kellett. Mindez 1901 áprilisában történt, nem hallgatott róla a sajtó, melynek egyik távoli őrhelyét, a „peceparti Párizsban”, Nagyváradon, Ady Endre vigyázta. Széll Kálmán kormányzása alatt nyílott meg a képviselő urak előtt az a Dunára néző mai Parlament, melyet Ady rettenetesen drágának és kétesen monumentálisnak nevezett. Kivált, hogy az új csoda első urai először a sajtót akarták távol tartani az ország új házától miként ma is egy távoli szobába száműzték őket.
A sajtóval nem érdemes háborúzni. A dualizmus korában számos képviselő a sajtó korlátozásáért kiáltott. A kormánypárt ellenállt,Wekerle és Andrássy elismerték a szabályozás szükségességét, de a véleményszabadság korlátozására nem voltak hajlandóak. Az olyan javaslatoknak, hogy a kritikus lapok terjesztését a postánál akadályozzák meg, leszavazták. A Parlament megnyitásánál a korábban elutasított sajtót – hirtelen váltással – pezsgős megnyitóra invitálták. „Az új palotában megindult már a kisded politikai játék – írja Ady A sajtó és a parlament című cikkében a Nagyváradi Napló 1902. 231. számában –, mely még e kiskorú országnál is nagyon kisdedi. Csak azt nem tudjuk, ha vajjon züllhet-e még lejjebb a magyar parlament? Ahol a parlamentarizmus haldoklik, egyébként csak valamennyire is egészséges viszonyok között: a sajtó lép elő. Ez egyszerű szociológiai törvényMa még több jussa van a magyar parlamentben a sajtónak, mint a népképviselőknek csúfolt vakok gyülekezetének.”Széll Kálmán a „törvény, jog és igazság” uralmát hirdette meg. A valóság naponta csúfolta meg a retorikát. Ady szikrázó dühvel rontott a hazug politika képviselőjére, aki a magán- s a közerkölcs egységéről szeretett papolni. A magán szónak itt még annyi szerepe volt, hogy Vörösmarty Mihály leányát, Deák Ferenc nevelt gyermekét vette nőül: a szellemi és a világi hatalomhoz rokoni szálak fűzték . Az agg Deákot a Száll Kálmán-házban ápolta Vörösmarty Ilona. A rossznyelvek azt híresztelték, hogy Deák Ferenc lánya volt. A vérbajban szenvedő Vörösmartyt nem tartották nemzőképesnek Ilona születésekor. „Széll Kálmán bűnösebb minden elődjénél” – így Ady. „Az adósróf a legjobban működik. Ide-stova félig már beteljesedik a szocialisták álma:minden az államé lesz. Képtelenek lesznek megélni az állam polgárai.” Mit adóztatott meg Széll Kálmán? Ő volt a különadók mestere. Bevezette a billiárdadót, a fegyveradót, a vadászati adót. Ezek nem hozták helyre a költségvetési hiányt. Széll külföldi kölcsönökhöz folyamodott.
Széll Kálmán érzékeny, sértődékeny ember volt: személyes megtámadtatásnak fogta fel politikai bírálatát. Fogadkozott, ha nem valósíthatja meg programját, félreáll. Ady emlékezett ilyen ígéretére. „Figyelmébe ajánljuk ezt Széll Kálmánnak. A tizenkettedik órában vagyunk s ígéretekkel hitegetni a nemzetet nem lehet. Ezután csak egy ígéret jöhet: »amennyiben terveimet végrehajtani képtelen vagyok, átadom a helyem méltóbb embernek«. De ezt az ígéretet aztán muszáj is lesz ám beváltani!”
Széll Kálmán persze nem mondott le: gróf Tisza István váltotta fel hosszú kormányválság után. A válságot az ellenzék nyakába varrták,Széll Kálmánnak gyengeségét vetette szemére a pártja. Tisza azt fontolgatta: karhatalommal vezetteti ki a Parlamentből az ellenzéket. Gyerünk vissza Ázsiába, javasolja Ady. „Néznek bennünket a kultúr-népek. Látják képtelenségünket a haladásra,látják, hogy szamojéd erkölcsökkel terpeszkedünk, okvetetlenkedünk Európa közepén,mint egy ittfelejtett,látják, hogy üresek és könnyűk vagyunk, ha nagyot akarunk csinálni, zsidót ütünk, ha egy kicsit már józanodni kezdünk, rögtön sietünk felkortyintani bizonyos ezer éves múlt kiszínezett dicsőségének édes italából, látják, hogy semmit tévők és mihasznák vagyunk, nagy népek sziklavára, a parlament nekünk csak arra jó, hogy lejárassuk. Mi lesz ennek a vége, szeretett úri véreim? Mert magam is ősmagyar volnék s nem handlézsidó, mint ahogy ti címeztek mindenkit, aki különb, mint ti.”
Ady Endre hírlapíró Nagyváradról lődözte nyilait Széll Kálmán felé. Statisztikailag a Körös-parti városban a lakosság harmincöt százaléka volt zsidó, de területi elosztása szerint a városlakók 80 -a : a „nép” a várost övező kiterjedt mezővárosi településeken élt. Olyan volt ez – mint Nagy Endre idézi Ady tréfáját –, mintha nyolcvan százalék kovászból és húsz százalék lisztből sütnének kenyeret.
A magyar parlament a hazánkba beözönlő „idegenek” áradatának megállításáról tárgyalt gróf Károlyi Sándor javaslatára Széll Kálmán miniszterelnöksége alatt, Ady Endre a „kovász” elfogadtatásáért küzdött. S vállalta a „kozmopolita” bélyeget. „A leghatározottabban tiltakozunk ellene, hogy a kozmopolita címet lefoglaltassák a zsidókkal! Ha a tudományos haladás, tisztult gondolkodás, modernné válásra törekvés és kultúra kozmopolitaság akkor vagyunk itt még többen kozmopoliták! Ha valamikor lesz az országból valami, ezeknek a kozmopolitáknak köszönheti, nem pedig a sújtásos, félig Ázsiában élő, a nyers hús és lótej daliás korán rágódó, zsidópüfölő s frázisgyártó hazaffyaknak…”Ázsiát akkor látta feltűnni Ady, amikor a parlamentben Vázsonyi Vilmos demokrata képviselőt a házban lezsidózták.
A magyar önismeret, a történelmi öntudat választása ez. Apró tükréből visszaverődhet, hogyan döntünk közelmúltunkról és századunkról. Bizonyos politikai reflexekből úgy rémlik ugyanis, hogy nosztalgia ébreszti a monarchia szellemét, a húszas éveket. A kommunista hatalomátvétel, az orosz megszállás, meglehet, cudarabb világot hozott ránk Horthyénál. De Horthy és Bethlen, Gömbös és Bárdossy nélkül nem jöhetett volna kommunizmus, miként a Tiszák nélkül se Trianon. Bűnös nép nincs, de bűnös uralkodó osztállyal eleget szolgált a magyar történelem. Ady nem volt politikai analfabéta, amikor azt mondta, hogy az időben kiterjesztett választójoggal, demokráciával a háború is elkerülhető lett volna.
Ausztria már 1907-ben bevezette az általános és titkos választójogot. Magyarhon azonban visszarettent a népfelhatalmazástól. Andrássy az úgynevezett plurális választójog mellett kardoskodott. Minden huszonnegyedik életévét betöltött írni és olvasni tudó magyar állampolgárt egy szavazat illet meg. A harminckét éves polgárok, katonai szolgálatuk letöltése után négy középiskola és húsz korona adót fizetnek plusz egy szavazatra jogosultak, amennyiben három gyermekük van.
Az Andrássy-tervet felmelegítik, komolyan vitatják az Országgyűlésben, holott tudható az általános és titkos választójog megváltoztatásának minden következménye. Két vesztes háború megcsonkította, majd függőségbe taszította Magyarországot. A történelem azonban nem állt meg. A világégés azért mégiscsak elsöpörte a cinikus úri politikát, a függetlenséget hirdető, de monarchiához, majd a harmadik birodalomhoz húzó külügyi orientációt, a birodalmi ábrándokat, a kisebbségeket fenyegető irredentizmust, a kultúrfölényt és a darutollat. Képviselőikkel szemben a Széll Kálmánok rátóti provincializmusát bíráló Adynak, a Tisza Istvánt támadó Szabó Dezsőnek, a Gömböst tollhegyre tűző József Attilának volt igaza. Azt az úri világot, melynek feltámasztására némely kísérlet történik, a szellemi Magyarország legjobbjai minden ízében elutasították. A magyar történelmi folytonosság megszakadásáért, úgy rémlik, visszamenőleg vonják felelősségre azt a radikalizmust, mely a vészt kimondani s elhárítani igyekezett, s mentik fel azokat, akik a pusztuláshoz vezető utat kikövezték.
