Milyen  Ma  „páciensnek”  lenni  egy  vidéki  kórházban?

-Ha  röviden  akarom  megfogalmazni:  qrvasz@r! Hosszabban?  Még  annál  is  szarabb!

Lehet,  hogy  „elfogult  vagyok”,  -  de  nyugtassatok  meg:    MÁSUTT  IS  HASONLÓ?

Mert  ha  igen,  akkor  érdemesebb  otthon  feldobni  az  embernek  a  talpát!

2011 február 27.-én hajnali 2 órakor  arra  ébredtem,  hogy  a  feleségem  jajgat  mellettem:

-”Mindjárt  meghalok”!  Mit  tehettem  mást,  kihívtam  az  ügyeletet. Aránylag  hamar  jött  egy „orvos”?!? aki  miután megállapította  a  vérnyomását (190/120)  olyan  adag  injekciót  szívott  egybe, hogy attól nem jobban, hanem sokkal  rosszabbúl  lett. Mentőt  kellett  hívni. A  mentőorvos, - amikor  meglátta  az  „adagot” - megjegyezte:   -”Ebből  még  baj  lesz!” 

Véleménye  szerint  egy  lónak  is  elég  lett  volna  az  „adag”  vérnyomáscsökkentő.

Nem csoda, hogy a kórházba érve 60/40-et mértek és azonnal  az  intenzív  osztályra  vitték.

Szerencse, hogy  nem  volt  10 km-rel  messzebb  a  kórház...

Két  napig  szinte  nem  is  beszélt  a  feleségem, minden  vizsgálatot  elvégeztek,  (CT-t  is) és  azt  közölték  a  hozzátartozókkal:   -”Semmi  komoly,  majd  elmúlik”

Egy hét mulva  hazakerült,-  de  a  panaszok  nem  múltak  el. Az  külön  megér  egy  misét,  hogy engedték el:  Szó nélkül, tájékoztatás nélkül, gyógyszer nélkül. (mindezt  szombaton) 

Ami  nem  lenne  nagy  baj,  ha  tényleg  nem  lett  volna  semmi  baj.

Ma, március 21.-én  (mivel még  mindig  nem  javult)  a  körzeti  orvostól  kértem  beutalót,  VIZSGÁLJÁK  KI,   miért  szédül  még  három  hét  elteltével?

A  VIZSGÁLAT  EREDMÉNYE  MEGDÖBBENTŐ!

Kiderült,  hogy  agyi  infarktuson  esett  át    FEBRUÁR  27.-én  hajnalban.

Kérdem  Én:  milyen  orvos  az,  aki  a  CT  eredményét  nem  tudja    LEOLVASNI?

-És  aki  a  beteget  nem  tájékoztatja  bajáról,  nem  látja  el  megfelelő  gyógyszerekkel?

-Arról  nem  is  beszélve,  hogy  a  zárójelentést  az  ápolónővel  küldi ki  a  betegnek.

Tudtommal  az  orvosnak  vannak  kötelességei  is  a  beteggel  szemben.

Első  és  legfontosabb  a  tájékoztatás. Ami  a  személyes  kontaktust  nem  nélkülözheti.

Megrendült a bizalmam az orvosokban..Nem  általában,  csak  néhányban. Hogy  bízzunk  bennük,  ha  a  legalapvetőbb  dolgokban  sem  azt  kapjuk,  ami  a  kötelességük  lenne?

Március  28.-án  nekem  kell  befeküdnöm  egy  hétre.  A  szokásos  „karbantartásra”,  ami  nélkül  az  ilyen  vén  testek  már  nem  működnek  hibátlanul. Persze  ezzel  együtt  sem. De  miben  bízhatok  ezek  után? Hogy  az,  aki  miatt  a  feleségem  majdnem  „ottmaradt”,  mert  a  diagnózis  nem  volt  megalapozott, - most  majd  kiválót  nyújt,  és  megfiatalodva,  egészségesen  jövök  ki  egy  hét  mulva?

Egy  frászt!  Félek  befeküdni: Hátha  Én  is  hasonlóan  járok, és  akkor  ki  fogja  a  „másikat”  ápolni? Jó  lenne,  ha  megnyugtatnátok,  hogy  ez  „csak  véletlen”-  és  az  esetek  nagy  többségében  lelkiismeretes  orvosok  odafigyelve  látják  el  az  ápolásra  szorult  betegtársainkat.