KEDVES KLUBTÁRSAK!
Szomorú vagyok. Nem kicsit, nagyon. Elsősorban azért,
mert nem látom azt a tenniakarást, azt a lelkesedést,
amivel remény lenne meggátolni Orbanisztán kialakulását.
Miközben az Orbán-banda teljes gőzzel bontja a demokrácia és a jogállam alapjait,
a baloldal rezignáltan szemléli, és semmit nem tesz ellene.
Sokszor még annyit sem, hogy egyik-másik társának írásait,
amiben bizonyos tettekre buzdítana,- elolvassa.
A továbbadásról meg kár szót ejteni.
Hogy lehetne azt TERJESZTENI, amiről magunk sem tudunk?
Sajnos, nekem is kezd elegem lenni a fölöslegesen falra hányt borsóból.
-Ha egy írásomra a tagság nagy része nem reagál,
- fölöslegesnek érzem a fáradságot az írásra.
Úgy érzem: Inkább választja a nép a „szolgaságot” és a kiszolgáltatottságot, csak ne kelljen semmiben ÁLLÁST FOGLALNI.
Jobb a békesség, - kerül amibe kerül.
Ebben nem szeretnék partner lenni. Vagy tesszük a dolgunk,
vagy adjuk fel a sorsunk irányításár azoknak, akik majd eldöntik,
mit LEHET, mit nem akár csak gondolnunk is.
Elvégre a MI IDŐNK már lejárt. (-az öregekre gondolok)
Ha ezt a tézist elfogadjuk, akkor akár HOLNAP vihet a fiunk a hegyre. (lányunk is megteszi..) Jól bevált módszer (volt) Japánban,
de nálunk is ez a jövő látszik a legjobbnak – Fidesz-szemmel nézve.
Elvégre aki nem gyűjtött életében semmit, az annyit is ér!
Szomorú vagyok több okból. Még azok is „cserben hagynak” sokszor,
akik egyébként azt mondják, hiányoztam... Minek? És Kinek?
ha arra sem érdemesítenek, hogy írásaimra csak egy szóval is reagáljanak?
Elment a kedvem, na meg az egészségi állapotom sem a régi.
Ma már kétszer is meggondolom, hogy nekivágjak egy hosszabb kalandozásnak. Erre több okom is van: Nem merem egyedül hagyni a feleségem,
mert még nincs rendben. -És minek, ha úgy érzem,
nem támogatják elképzeléseim a Társak?
Szomorú vagyok. Azt kell tapasztalnom, hogy még nincs itt az idő az ébredésre.
Nekem meg annyi időm nincs, hogy kivárjam.
Szomorú vagyok, mert ha egy probléma megoldása közben kimondom,
amit gondolok, sokan sértve érzik magukat olyanok,
akiknek egyébként nem lenne az ingük, mégis magukra veszik.
Végül azért vagyok a legszomorúbb, hogy minél jobban akarok csinálni valamit, annál rosszabbul sül el. Lehet, hogy alkalmatlan vagyok egy közösség vezetésére? Meglehet.
-Elvégre nem véletlen, hogy annyi értékes ember hagyta el a Közösséget, amióta Én irányítom ezt a klubot, hogy egy „Másik” kitelne belőle!
Mi ebből a tanulság? Valami nem stimmel. Van egyfajta stílusom,
amin nem tudok, de ha legalább magamhoz őszinte akarok lenni,
nem is akarok változtatni. Ezt sokan nem bírják elviselni.
Kétféle megoldás látszik célravezetőnek: Vagy Én adom át a váltóbotot másoknak, vagy elfogadnak ilyennek, amilyen vagyok.
Mindkét megoldásra nyitott vagyok. Egyre nem: hogy levegőnek nézzenek a társak.
Akkor egyoldalúan fogom befejezni a közösségi életet. Bedobom a törölközőt.
Ezt már sokszor fontolgattam. Soha nem volt olyan nagy az esélye, mint most.
Hogy miért? Elég bőven kifejtettem.
-Most eggyel több okom van rá: A feleségem egészségügyi állapota.
Egy dolgot SOHA nem fogok megérteni:
-Olyan nehéz egy mondattal méltatni egy írást, amit egyébként elolvastatok?
Ez a legfőbb oka annak, hogy SZOMORÚ VAGYOK.
Ennél talán az is jobb, ha legalább „leszarnátok”...
Hogy kedden ki lesz a „vitavezető”? Az attól függ.
-Hogy ennek a levélnek milyen lesz a visszhangja...
Mert azt qrvára unom, hogy mindenért Én legyek a felelős...
-És a LEVÉT nekem kelljen meginni mindenért....- amit el se követtem.
