Költők az életről, az elmúlásról, - a Hazáról és a hazaszeretetről
Soha nem volt annyira időszerű meghallgatni nagy költőinket,mit mondanak az utókornak.
Soha nem volt ennyire „időszerű” a tanításuk. Soha ennyire FONTOS az üzenetük..
Soha nem volt ennyire „hülye” az istenadta Nép, hogy ne tudta volna eldönteni:
Ki akarja az ország javát szolgálni, és ki, aki a „javát” akarja csak kivenni a húsosfazékból.
Még soha nem volt ennyi „agymosott birkája” ennek a Hazának,
akit az orránál fogva vezetett a „hazugság”, miközben lábbal tiporta az IGAZSÁGOT.
Szeretnék segíteni a tisztánlátásban. Ezért idézem meg nagy költőinket: mondják el Ők üzenetüket a Ma emberének. Mert a mai erre hivatottaktól „csak ezt” nem kapjuk meg.
Az újságírók és a politikusok egymást túllicitálva hülyítik a népet. Tisztelet a kivételnek!
-akit eddig minden eszközzel megakadályoztak az Igazság hírdetésében. Biztosan nem Én vagyok a legilletékesebb megmondani a „tutit”. Csak egy vagyok a „Senkik” közül, aki már tett le „walamit” az asztalra a tisztánlátás érdekében. Szeretném hinni:
AZ IGAZSÁG egyszer diadalmaskodni fog a hazugságok felett!
Hiszek sokmindenben:
-Az Emberben.
-Az Igazságban.
-A józan észben.
-A szeretet erejében.
-Hogy a JÓ elnyeri jutalmát, a ROSSZ pedig a méltó büntetését.
De erről szóljanak nagy költőink. Üzenetük a Mának ma időszerűbb, mint bármikor volt.
Ne fogjon senki könnyelműen
A húrok pengetésihez!
Nagy munkát vállal az magára,
Ki most kezébe lantot vesz.
Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed:
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félretedd.
Pusztában bujdosunk, mint hajdan
Népével Mózes bujdosott,
S követte, melyet isten külde
Vezérül, a lángoszlopot.
Ujabb időkben isten ilyen
Lángoszlopoknak rendelé
A költőket, hogy ők vezessék
A népet Kánaán felé.
Előre hát mind, aki költő,
A néppel tűzön-vízen át!
Átok reá, ki elhajítja
Kezéből a nép zászlaját.
Átok reá, ki gyávaságból
Vagy lomhaságból elmarad,
Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad,
Pihenjen ő árnyék alatt!
Vannak hamis próféták, akik
Azt hirdetik nagy gonoszan,
Hogy már megállhatunk, mert itten
Az ígéretnek földe van.
Hazugság, szemtelen hazugság,
Mit milliók cáfolnak meg,
Kik nap hevében, éhen-szomjan,
Kétségbeesve tengenek.
Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!
És addig? addig nincs megnyugvás,
Addig folyvást küszködni kell. -
Talán az élet, munkáinkért,
Nem fog fizetni semmivel,
De a halál majd szemeinket
Szelíd, lágy csókkal zárja be,
S virágkötéllel, selyempárnán
Bocsát le a föld mélyibe.
Petőfi Sándor Pest, 1847. január
Nem hinném, hogy van „magyar Ember”, aki Petőfi magyarságát, hazaszeretetét és mondanivalóját kétségbe vonná. Mégis van sok „Sehonnai bitang ember”, akinek drágább a „rongyélete”, mint a Haza Becsülete! Nem kell „messzire menni”: Elég az elmult nyolc évet „nézni”, kik jártak „hazát árulni” Brüsszelbe és szerte a nagyvilágban?
De a XX. század poklában sem volt „béke az olajfák alatt”.
Erről hallgassuk meg: Mit mond Radnóti Miklós. Aki épp olyan MAGYAR volt, mint bármelyik másik a tízmillióból. Mégis 600000 társával áldozatul esett a fajgyűlöletnek. Emlékezzünk! Hazánkban született egyedül a világon HÁROM ZSIDÓTÖRVÉNY, aminek következtében a „holocaust” kiteljesedett -- nem csak rájuk.
https://www.youtube.com/watch?v=lR75z9hrMK0
Ha Nagy László versét meghallgatjuk, ha nem is konkrétan, de érintőlegesen ezt a témát „feszegeti”.
https://www.youtube.com/watch?v=mGmN60PON1Q&feature=related
-Hogy milyen volt az élet a XX. századeleji Magyarországon? Arról az a másfélmillió koldus tudna beszélni, aki az akkori Világválság következtében „kitántorgott Amerikába” Erről a „köz-hangulatról” hallgassuk meg József Attila versét. Ő igazán „érezte” a kor minden negatív következményét.
https://www.youtube.com/watch?v=ZnRNOzeKm9c&feature=related
Aki maradt, sem járt jobban: Erről Ady Endre szép verse ad hiteles beszámolót.
- Ady Endre - Harc a Nagyúrral
Megöl a disznófejű Nagyúr,
Éreztem, megöl, ha hagyom,
Vigyorgott rám és ült meredten:
Az aranyon ült, az aranyon,
Éreztem, megöl, ha hagyom.
Sertés testét, az undokot, én
Simogattam. Ő remegett.
„Nézd meg, ki vagyok” (súgtam neki)
S meglékeltem a fejemet,
Agyamba nézett s nevetett.
(Vad vágyak vad kalandorának
Tart talán?) S térdre hulltam ott.
A zúgó Élet partján voltunk,
Ketten voltunk, alkonyodott:
„Add az aranyod, aranyod.”
„Engem egy pillanat megölhet,
Nekem már várni nem szabad,
Engem szólítnak útra, kéjre
Titokzatos hívó szavak,
Nekem már várni nem szabad.”
„A te szivedet serte védi,
Az én belsőm fekély, galád.
Az én szivem mégis az áldott:
Az Élet marta fel, a Vágy.
Arany kell. Mennem kell tovább.”
„Az én jachtomra vár a tenger,
Ezer sátor vár énreám,
Idegen nap, idegen balzsam,
Idegen mámor, új leány,
Mind énreám vár, énreám.”
„Az egész élet bennem zihál,
Minden, mi új, felém üget,
Szent zűrzavar az én sok álmom,
Neked minden álmod süket,
Hasítsd ki hát aranyszügyed.”
Már ránk szakadt a bús, vak este.
Én nyöszörögtem. A habok
Az üzenetet egyre hozták:
Várunk. Van-e már aranyod?
Zúgtak a habok, a habok.
És összecsaptunk. Rengett a part,
Husába vájtam kezemet,
Téptem, cibáltam. Mindhiába.
Aranya csörgött. Nevetett.
Nem mehetek, nem mehetek.
Ezer este múlt ezer estre,
A vérem hull, hull, egyre hull,
Messziről hívnak, szólongatnak
És mi csak csatázunk vadul:
Én s a disznófejű Nagyúr.
Még mindig „Ady”: Sokszor „elment”, de a hazaszeretet mindig visszahozta.
Ady Endre - A föl-földobott kő
Föl-földobott kő, földedre hullva,
Kicsi országom, újra meg újra
Hazajön a fiad.
Messze tornyokat látogat sorba,
Szédül, elbusong s lehull a porba,
Amelyből vétetett.
Mindig elvágyik s nem menekülhet,
Magyar vágyakkal, melyek elülnek
S fölhorgadnak megint.
Tied vagyok én nagy haragomban,
Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban
Szomoruan magyar.
Föl-fölhajtott kő, bús akaratlan,
Kicsi országom, példás alakban
Te orcádra ütök.
És, jaj, hiába mindenha szándék,
Százszor földobnál, én visszaszállnék,
Százszor is, végül is.
A magyar nép történelme tele van keserűséggel, vérrel, „balsorssal”. Nem véletlen az, hogy más népeknek elég „egy” himnusz, Nekünk KETTŐ is kevés! Pedig abban hűen le vagyon írva: MI MINDENEN MENT KERESZTÜL E NÉP!
De nem hiszem, hogy sokat „tanultunk” a mult hibáiból és tévedéseiből. Ma éppen úgy „belelépünk” azokba a gödrökbe, amikbe már egyszer beleestünk. Attól, hogy az „új tákolmányba” BELESZŐTTÉK a Himnuszt, még nem oldódik meg az ezeréves gondunk. A „balsors” továbbra is itt kísért minket, ha nem tanulunk belőle.
Ezért teszem ide mindkét „Nemzeti imánkat”, mert a Nép már elfelejtette: MI ÁLL BENNE az első versszakon kívül.
Kölcsey Ferenc: Himnusz
Isten, áldd meg a magyart,
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!
Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.
Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.
Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villamidat
Dörgő fellegedben,
Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.
Hányszor zengett ajkain
Ozmán vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének!
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám, kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!
Bújt az üldözött s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett, s nem lelé
Honját a hazában,
Bércre hág, és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
S lángtenger felette.
Vár állott, most kőhalom;
Kedv s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virúl
A holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvánk hő szeméből!
Szánd meg, isten, a magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!
Vörösmarty Mihály: Szózat
Hazádnak rendületlenűl
Légy híve, oh magyar-.
Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar.
A nagy világon e kívűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.
Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid vére folyt;
Ez, melyhez minden szent nevet
Egy ezredév csatolt.
Itt küzdtenek honért a hős
Árpádnak hadai;
Itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai.
Szabadság! Itten hordozák
Véres zászlóidat,
S elhulltanak legjobbjaink
A hosszu harc alatt.
És annyi balszerencse közt,
Oly sok viszály után,
Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán.
S népek hazája, nagy világ!
Hozzád bátran kiált:
„Egy ezredévi szenvedés Kér éltet vagy halált!”
Az nem lehet, hogy annyi szív
Hiába onta vért,
S keservben annyi hű kebel
Szakadt meg a honért.
Az nem lehet, hogy ész, erő
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.
Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.
Vagy jőni fog, ha jőni kell,
A nagyszerű halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.
S a sírt, hol nemzet sűlyed el,
Népek veszik körűl,
S az ember millióinak Szemében gyászköny űl.
Légy híve rendületlenűl
Hazádnak, oh magyar:
Ez éltetőd, s ha elbukál,
Hantjával ez takar.
A nagy világon e kívűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze: Itt élned, halnod kell!
-Engem már különösebben nem fog érinteni, hová fejlődik az ország. De szeretném, ha gyermekeink és unokáink „áldó imádság mellett” mondanák el megemlékezésüket Rólunk:
Olyan hazát hagytunk Rájuk, amiben élni és meghalni is lehet. -Ahol a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet. Még ha nem is KÁNAÁN a neve.
Csak Magyar Köztársaság.
