Az egyik szemem sír, amásik nevet
Hogy ez mennyire igaz rám, azt ez éven tapasztaltam meg közelebbről, amikor egész évben sírtam. Eldugultak a könny-csatornáim. A könny, ami termelődik, hogy ne száradjon ki a szem, az Én esetemben nem a természetes úton távozott, hanem könnycsepp formájában legördült az arcomon.
Ez napközben csak kellemetlen volt, éjjel katasztrófális: Minden reggelre úgy becsipásodott a szemem, hogy ki se tudtam nyitni, míg ki nem mostam. Végül orvosnál kötöttem ki, aki megállapíotta a baj okát: Ki kell tisztítani, azaz átmosni a könny-csatornát.Ez félig sikerült: A balt igen, a jobbot nem sikerült. Ezért még ma is az egyik sír, a másik ha nem is „nevet” rajta, de legalább a balszememmel „látom” a prolémákat. Orvosom szerint néhány próbálkozás után akár ezt is sikerül átmosni és a könnyeimmel nem lesz gondom, de ha mégsem, akár életem végéig lesz módom „sírni” akkor is, ha nincs rá okom.
Az Ember alapjában véve abban különbözik az Állattól, hogy tud gondolkodni. Már Rhoden megmintázta az ókorban a Gondolkodó szobrát. Űl szerecsétlen ember egy kövön és azon töri a fejét, hogyan tudná megváltani a világot. Nem csak Homo Sapiensekből áll a Világ, vannak szép számmal Homo Ludensek is. Rájuk az jellemző: Soha nem nő be a fejük lágya, megmaradnak gyereknek és a Játékot, ami közel áll a szívükhöz, nem hagynák abba, ha bele döglenek sem.
Így vagyok ezzel Én is. Addig fogok „jáccani”, amíg eccer nem lesz tovább. Bemondom az utolsó ultimót. Habár azt már a Sors tartja kézben. Amíg élek, remélem, hogy minél később jön el és addig Ember tudok maradni.
Hogy honnan van ez a nagy játékszeretet bennem? Amikor gyerek voltam, a játékra vajmi kevés lehetőségem és okom volt. A korosztályom-beliek tudják igazolni: 1940- 45 között a „gondtalan gyermekkorban” sok lehetőségem erre nem volt sem a pincében, sem a bunkerben, ahol a legtöbb időt töltöttem. Ja és nagyon jáccani sem volt kivel, a testvéreim csak azután születhettek meg, mikor apám hazaszökött a Don-kanyarból. Tovább rontotta esélyeimet, hogy amikor már a”nagyokhoz” húzott a szívem, a „kicsikkel” kellett foglalkoznom.
Ebben nagy köszönet nem volt, mert ha otthagytam Őket, az egész utca tudta, már megint a „labdát rúgom” ringatás helyett, amit soha nem úsztam meg. Ha úgy ringattam, hogy kiesett a kocsiból, azért kaptam meg a magamét.
Valamikor be ke pótolni a játékmennyiséget, amit az ember gyerkkora óta nem tud bepótolni. Ezért vagyok Én mindkét „fajtának” különleges egyede.
Az ultiban találtam meg azt a játékot, ahol gondolkodva lehet játszani. Hatvan éve játszom és soha nem úntam meg. Még ma is mindenhová elmegyek, ahol „verik a blattot” a hozzám hasonló emberek, akik azt vallják: Játék nélkül az Élet olyan lenne, mint az étel só nélkül.
Nyomós oka van, hogy pont ma írom ezt az eszme-futtatásomat. Ugyanis tegnap sikerült „beverekednem” magam a másik nagy ultiszervezet éves felmenő rendszerben zajló versenyén a döntőbe. Pedig ez nem ment zökkenőmentesen. Ugyanis az utolsó elődöntőn mindenki azért „harcolt”, hogy a számára hiányzó pontokat megszerezze. Ebben néha sportszerűtlen eszközöket is bevetettek egyes játékosok. Annak, akinek lapja nincs, az ne azzal próbálja meg „berenonszolni” társát, hogy Ő még nem passzolt, amikor számtalanszor megtette minden formában. Milyen „jól hangzana”, ha játék nélkül tehetne szert olyan pontokra, amihez köze nem volt a partiban.
Szerintem a Verseny a játékról és a sportszerűségről egyaránt szól. Akinek van „lapja”,a jogosan kér időt arra, hogy meggondolja, vállalja a kockázatot vagy sem belenyúlni. Egy piros negyvenszáz ulti után akinek olyan lapja van, amit „csak tartani lehet” a kézben és fizetni azt, amit a licitálók bemondtak, az a „játékos”- aki ebből renonszot akar kicsikarni, az minimum nem a Fair Play szellemében cselekszik. Mire idág jutottunk a licitben, volt hat felvétel:
- „B” játékos: Passz.
- „A” játékos: Piros passz
- „B” : Ultimó
- „A” : Piros ultimó
- „B” : Piros betli
- „A” : Piros negyvenszáz ultimó
„C” játékos passzolt, és gusztustalanul megjegyezte: „Hányadik” piros ultimót játszom abban a körben! E közben, míg kényszeredetten vigyorgott és mondta a magáét, legalább egy percet vártam a kijátszással, és amikor letettem az első lapot. Felderült a képe és renonszot jelentett: Hogy Ő még nem passzolt!
Bírót hívott. Muzslai Róbert jött „igazságot tenni”. Nem az első eset, amikor játékosok így akarnak előnyt szerezni. Érdeklődött a játék menetéről. Megnézte „C” lapját. Megállapította, hogy „C”-nek nem volt lapja hozzá, hogy egyáltalán legyen min „gondolkodnia” és mehet tovább a játék, nem volt renonsz. Hogy miért írok erről? Azért, mert az ilyen „játékosok”teszik sokszor a játék szellemében ellentétes magatartásukkal a baráti légkört ellenségessé.
Végül bejutottam annak ellenére, hogy a „négyes asztalnál” az utolsó helyen végeztem, annak köszönhető, hogy nem adtam fel. Ez az év számomra az eddigi legsikeresebb évem, mióta a versenyzésbe bekapcsolódtam. Még soha nem fordult elő, hogy egy éven négy döntőben szerepeljek:
- Megnyertem a Mausz által Monoron rendezett országos bajnokságot.
- Bejutottam a MUOE által rendezett bajnokság döntőjébe.
- Részt veszek a Gulliverben rendezendő Csapat-döntőn.
- Ott leszek a Kisvárdán rendezendő Sportrulti kétnapos viadalán.
Köszönöm a Sorsnak, hogy mindezt megélhettem. Szeretném „barátok közt” megélni még azt a kis időt, ami az életemből hátravan a fentebb említett incidensek nélkül. Az ulti, - mint az összes többi sport - a versenyen kívül a Barátságról szól elsősorban. Addig szeretném ezt a szép játékot jáccani, amíg van értelme ott lennem Köztetek, kedves Barátaim. Remélem,az ulti nem kerül feledésbe. Kár lenne érte.
A viszont látásra a hátralevőkön és jövöre is, ha a Sors úgy akarja!
u.i:
Szokásomhoz híven felolvastam a feleségemnek a történetet, „óvást” nyújtott be ellene. Az óvás több, mint a „renonsz”: Az csak egy partira vonatkozik, míg az óvás az egészre.
A „tárgya” arra vonatkozott, hogy kihagytam belőle egy fontos tényezőt: Őt!
Az óvásnak helyt adtam: Ezennel kijelentem, Nélküle nem lennék itt, mert a „feltételt”, hogy köztetek lehetek, Ő biztosítja számomra. Már akár 17 éve távozhattam volna az élők sorából, ha „elengedi a kezem”. Nem engedte el. Azóta is „fogja” és segít a hosszú hétvégeim zavartalan szervezésében, nem állítva akadályt a játékszenvedélyem útjába.
KÖSZÖNÖM!
