Legyen a MAGYAR a Világnyelv!
Elvégre Mi Magyarok ott vagyunk mindenütt a Világban, ahol „szabadságharcosra”, vagy éppen a rend felforgatásához szükséges „gyanús alakokra” szükség van. Nincs olyan ország a Földön, ahol ha megáll egy bajbajutott magyar, ne lenne ott perceken belül egy segítőkész ember, aki tiszta magyarsággal megkérdezi: „Miben segíthetek”?
De ne szaladjunk ennyire előre! Nézzünk szét HAZAI TÁJAKON: Itthon bezzeg megdögölhet az ember az utcán fényes nappal, egy ember se fogja megkérdezni: „Miben segíthetek”? Mert itthon, az MÁS! Itt vannak, akik magyarok, vannak, akik „csak annak látszanak”, valójában idegenszívűek, hazaárulók vagy éppen „tetves zsidók, cigányok” vagy bármely más kisebbséghez tartozó, kiírtásra szánt népség, akiért nem kár, ha az utcán döglik meg. Hadd hulljon a férgese!
Ja, és vannak a „magyarabbak”, a „mi kutyánk kölykei”, akiknek elsőbbsége van mindenütt, de leginkább ott, ahol a KÖZ PÉNZÉT le lehet nyúlni. Mert Ők a „turulba születtek”, és nekik /Orbán Viktoron kívül/ nem parancsol senki, rájuk nem vonatkoznak a törvények, csak a jogosítványok, Ők mindent baj nélkül megúsznak, nekik Polt Péter a „keresztapjuk”, még a golyó sem fogja Őket, hiszen „Övék az Ország, a Hatalom és a Dicsőség”. Hogy „Mindörökké”, vagy nem, na ez az a fogas kérdés, aminek eldöntése az „alattvalók” hozzáállásától függ. Meddig akarják /képesek/ eltűrni /elviselni/ kormányunk és pártunk e neves személyekből álló MAFFIABANDÁJÁNAK ámokfutását?
Summa summárum: VILÁGNEMZET A MAGYAR! Hiszen ennyi „utazó” nincs egyetlen országban sem, akik „Bejárták a Föld minden zegzugát”... Marco Polo Kínát hódította meg, Benyovszky Móric Afrikát, de hogy az újabb korokat se hagyjuk ki, KGBéla Oroszországot. És akkor még nem beszéltünk a „hívatlan vendégekről”, akik szerte a világban OTT VANNAK, ahol „balhét” lehet csinálni, mert a fenanagy kaland-vágyukat már itthon nem tudják kielégíteni.
Persze nem újkeletű a kérdés: Már az 1848-as Szabadságharc külföldre szakadt „hazánkfiai” is végigszabadságharcolták az Újvilág összes szigetén harcukat, hogy megmutassák: Milyen a magyar virtus? A spanyol Szabadságharcban is ott voltak a kalandvágyó magyarok. De ezt akár meg is lehet érteni:A szabadság utáni vágy hajtotta Őket, amit itthon abban a korban qrvanehéz lett volna megvalósítani.
De nem csak a „jó emberek”, a ROSSZFIÚK és lányok is keresték a külföldön elérhető népszerűség lehetőségét. Csak néhány példát a sokból: A „Prágai Tavasz” eseményeire odalátogató fidesznyikek még ma is börtönben rohadnának, ha nincs Horn Gyula, aki megszánta Őket és „kiváltotta” a rabságból. De Eduardó Rózsa Flores mit akart Bolíviában?Hogy a „női nemről” is essen szó, Ciccolina is „magyar”, de nem hinném, hogy a „magyar név” tőle lenne híres.
Arról nem is beszélve, hogy nincs TUDOMÁNY, amelyben a vezető szerepet ne a „magyarok” vinnék. Ennyi Nobel díjasa /létszámarányban/ egy nemzetnek sincs! Mégis legtöbbjük „külhonban” lett elismert magyar.
De ki a magyar? Ez jó kérdés! Az, aki származásra nézve az, vagy aki tetteit tekintve? Nekem sokkal inkább „magyar” az, aki azt írja: „Nekem szülőhazám e lángoktól ölelt kis ország”. Mint az, aki halálba küldött százezreket.
De nézzük történelmi távlatokból. Szibinyáni Jank. Vagy Dugovics Titusz. Hogy Petrovics Sanyóról már ne is beszéljünk. Azt mondja „Walaky”: Kik ezek?
Ennyire nem ismerjük történelmi nagyjainkat? RADNÓTI, HUNYADI, PETŐFI neve tettei okán mélyen belevésődött a magyar történelem vagy irodalom lapjaiba. Ki figyel arra, hogy az egyik zsidó, a másik szláv vagy épp szerb volt? SENKI!
Ma mégis Horthy Miklós Magyarországát építi újra Orbán és a Fidesz. Az iskolai oktatásban pedig Vass Albert, Nyírő József, Prohászka Ottokár neve szerepel a „Nemzet büszkeségei” között. Náci bűnösök rehabilitálása folyik az „újnácik” aktív segédletével. De a legfontosabb elv, hogy a nagyar felelősséget a II. Világháborús bűnökért mindenáron a „birodalmi sas”-ra hárítsák, felmentve ezzel az „ártatlan” Gábriel arkangyalt a felelősség alól.
Csoda-e, ha ma a külföld demokráciát valló népe utálattal tekint a magyarok képviselőire? Egyáltalán nem, inkább törvényszerű. Meddig akarunk még Európa szégyenei lenni? Ma még tehetünk érte. Holnap már késő. Ha nem akarjuk, hogy a „magyar” Európaszerte persona non gratának minősüljön, olyan embereket küldjünk Európa Parlamentjébe, akik nem a saját boldogulásukért, hanem a haza javára akarnak ott dolgozni.
Azt hiszem, ennyi elvárható lenne minden hazáját szerető Embertől. Bízom benne, hogy a „haza nem eladó” és az emberi becsület „nem megvehető” egy tál lencséért.
