Szeptember végén
Már annakidején Petőfinek is voltak szomorú megérzései az ősz közeledtéről, pedig még hol volt a végkifejlettől.Ez a szeptember nekem is örökre emlékezetes marad. Habár az alapállás egészen más, de a történet nem mindennapi. Akik ismernek, tudják, hogy szívem egyik csücskében az ulti szenvedélye nem csak mint „játék” szerepel. És ha ehhez hozzávesszük azt is, hogy nem szoktam szó nélkül hagyni, ha bármiről van véleményem, az már előrevetíti azt, hogy bármiből levonom a következtetést:
KÁOSZ uralkodik kishazánkban.
A megállapítást a tömegközlekedésben tapasztalt fejetlenségből, saját tapasztalataimból vontam le. De besegítettek mások írásai is, amik mind azt támasztották alá: Nem jó ma VONATRA, 3-sa Metróra, vagy távolsági buszra /a helyieket is beleértve/ felszállni, mert nem biztos,hogy a megadott időre, már ami a MENETRENDET ILLETI, meg is érkezünk.
Egyetlen utazási emlékemet mondom el. Szeptember 12. Péntek. Reggel 8-kor indul a vona Sárospatakról, 12-re kéne a Keletibe érkeznie. Ehhez képest fél kettőre értem oda, lekésve mindenfajta programot, ami aznapra be volt ütemezve. De haladjunk sorjában: Már félóra késéssel indultunk, mivel be kellett várni a szemből jövő vonatot. Pedig ha időben indulunk, bőven ott vagyunk a következő kitérőnél. Tudni kell, hogy Szerencs és Sátoraljaújhely között csak egy nyomtáv van, így a vonatok találkozását három helyen, kitérővel oldja meg a MÁV. Az már csak az én véleményem, hogy az volt bolond, aki kitalálta, hogy szedjék fel a másik vágányt. Most, szeptember 15.-e után folyik a vonal korszerűsitése, hogy majd IC járatokat is lehessen indítani ezen a vonalon.
De térjünk vissza 12-ére: Mire megérkeztünk Olaszliszka-Tolcsvára, át kellett szállni vonatpótló buszra, ami Bodrogkeresztúrig vitt bennünket. Ott vissza a vonatra, egészen Miskolcig élvezhettük az utazást! Ott másik vonatra tereltek minket, így jött ki a másfél órai késés. Mindezt egy olyan járaton, aminek elméletileg végig kellett volna menni Budapestig.
Mivel szeptemberben szinte minden hétvégemet az ultiversenyek kötik le, így nyilván tartottam attól, hogy a „vonatpótló buszok” nem fogják segíteni a MÁV menetrend pontosságát, így hosszú hetet iktattam be magamnak, lévén két egymás után következő szombaton is verseny. Csakhogy 20.-án Peste, míg 27-én Szegeden lesz. Oda pedig emberi számítás szerint is csak 7 óari utazással érek el, ami a jelenlegi állapotok mellett szinte lehetetlen. Ezért terveztem úgy, hogy a kát verseny között nem jövök haza, inkább a feleségemet kapacitálom arra, hogy látogassa meg rég nem látott barátnőjét, így lesz hol lennünk és háborítatlanul tudom a hetet végigkártyázni.
Igenám, de pont szeptember végén jár le mindkettőnk jogosítványa, amit illik megújítani. Egy közuti ellenőrzéskor nagy árat fizethetünk érte. Így került sor 18.-án azokra az eseményekre, amik e blog megírására késztettek.
Diótörő
Csajkovszkij balettjának semmi köze a címhez. Nekem annál inkább. Az okmányirodában sikerült felbosszantani minket az ott ülő hölgynek: nem egyeznek az iratok. Én ugyanis 6 éve megkaptam a „László” utónevet, amikor személyi igazolványt kellett megújítanom. Feleségem viszont maradt SZILÁRDNÉ, amit az okmányirodista hölgy nem akart elfogadni: Szerinte neki is fel kellene venni a „Várszegi Szilárd Lászlóné” nevet.
Aki ismeri, tudja: A makacsságot Ő sem a szomszédban vette. Így maradt „Szilárdné”.. Bevásároltunk még a piacon, hogy legyen mit Pestre vinni, aztán hazamentünk. Reggel a diófa alatti füvet a szomszéd simára vágta, hogy könnyebb legyen a diót felszedni. Nekem, mint általában mindig, támadt egy hülye ötletem: Mi lenne, ha a még a fán levő diót leverném, így nem kell majd apránként felszedni. Feleségem ágált ellene, így persze, hogy hozzákezdtem. Van egy létránk, amiről a magasabb ágakról is elértem a diót. Elkezdtem leverni. Már majdnem kész voltam, az utolsó létramászás következett, amikor megtörtént a baj: A létra egyik ága megsüllyedt és én a tetejéről leestem a földre. egy döglött béka szebb látványt nyujtott volna, mint én: Fel sem bírtam állni, feleségem húzott fel, és szó nélkül hallgattam az „áldást”: Hogy milyen hülye vagyok. Lefeküdtem az ágyba. Hallani sem akartam az orvosról vagy a mentőről. Ez egy óra táján történt. Háromkor már olyan szarul éreztem magam, hogy beleegyeztem: Jöjjön, aminek jönnie kell. Jött is a mentő, és hordágyon, rögzítve vittek a kórház sürgősségi osztályára.
Ekkor olyan távol állt tőlem az ULTIVERSENY, mint Makó vitéz anno Jeruzsálemtől. De szerencsém volt: Minden lelet, vizsgálat negatív volt, törés nincs, csak valószínüleg a lumbágóm jött elő. amit az esés idézett elő. Így hazaengedtek, és terveim szerint mégis megyek Pestre. A makacsságom én sem a szomszédban szereztem be. Igaz, hogy jelenleg úgy mozgok, mint egy beteg légy, de az vígasztal, hogy ÜLNI MÁR TUDOK. amit meg menni kell, oda elvisznek a haverok.
Tanulság: Peches ember ne menjen a jégre, avagy egy 77 éves ne akarja eltáncolni a Diótörő balettját.
A történethez hozzátartozik, hogy a kórházba a feleségemet a lányom hozta be, aki végig ottmaradt az "eredményig", és a végén Ő hozott vissza minket. amit ez útun is köszönök Neki.
Remélem, hogy ha sikerül „odáig” eljutnom ahol a „lapokat osztják”, ott már nem lesz gond. Hogy addig hogy jutok el? Talán egy segítőkész angyal, aki eddig is vigyázott rám, ezután is ott lesz, ha nehézségeim támadnának a járás területén.