2012 szeptember 15 – 16 Nyíregyháza Mausz Elődöntő

Egy jólsikerült, kellemes, vidám hétvége margójára

Hatvan mindenre elszánt ultist összehozni egy versemynapra – nem kis teljesítmény. Hogy a hatvan jelen legyen a második elődöntőn, most sikerült először. Büszkeséggel gondoltam arra, ez is az Én ötletem volt: Egy hétvégére tenni a két versenynapot. Voltak már javaslataim az ultijáték élvezhetőbbé tételére, keveset valósítottak meg a döntéshozók. A csendes ulti „sír-nevet” alapu elszámolását idesorolom.

Nyíregyháza kitűnőre vizsgázott rendezésből: Igazi ultisünnepet varázsoltak a két napból. A hatvan szerencsés lemondásai ellenére sikerült a létszámot biztosítani egy kulturált, megfizethető szolgáltatást nyújtó vendéglátó helyre. A messziről jövők szálláshelye ott volt a közelben, ami nem volt ugyan elsőosztályú, sem korszerű, de azért a pénzért elfogadható volt az után, hogy kiszellőztettük a csatornaszagot.

A verseny baráti hangulatban, zökkenőmentesen és sportszerű keretek között zajlott: Zsürit néhány esetben vettek igénybe a versenyzők, a vitás kérdéseket megoldották egymás között. Jó kezdeményezés volt az első nap késői kezdése, a messziről jövők időben odaértek. A második nap korai kezdése azt eredményezte, hogy mindenki haza tudott jutni, nem volt szükség még egy éjszakát rááldozni a szenvedélyünkre.

A két elődöntő legalább egyharmadnyi megtakarítást eredményezett: Egyszer kellett utazni, ami a benzinköltséget tekintve nem kevés megtakarítást jelent. A két nap együttlét erősítette a baráti szálak szövését. A meglepetés, amit Lajos barátunk ígért, Orbán, - na nem a Viktor, „csak” a doktor - muzsikája jelentette. Gergely barátunk egy szál tangóharmónikával megalapozta a hangulatot, amit folyékony doppingszer hozzáadásával és persze az elmaradhatalan jétékkal ébren tartottunk egészen éjfélig.

Azért a vérmesebbjei elalvás előtt rátettek még pár lapáttal: Csak az volt a „kérdés”, hol találunk asztalt meg széket. De aki keres, talál: még papír is akadt! Így fél háromig „nyomtunk még” két bulit.

Vasárnap reggel időben ott volt mindenki a folytatásra, és lázasan számolt, mennyi pont kell az „eléghez”? Abban egyetértett a társaság, hogy minimum 24 az már elég lehet a „jó segédponttal rendelkezőknek”, de 25-tel már biztos továbbjutó lehet, aki ennyit teljesít. A cél adott volt, és ahogy haladtunk előre, úgy foszlott szét a reménye a továbbjutásnak azoknak, akik a vert mezőnyben végeztek.

Az a véleményem, bekerülni sokkal nehezebb a szerencsés 21-be, mint a döntőben jó eredményt elérni. A mezőny híg ahhoz, hogy minden játékosra egyformán jellemző lenne az a tudásszint, ami elvárható a partnerektől. Hogy csak a saját példámat említsem, abból is csak egyet, amin lehet, hogy „elszállt” a továbbjutási esélyem. „A” játékosként passzoltam, hatadus tök ultit nem mondtam be. „B” játékos felvette és piros negyvenszázat licitált. „C” belenyúlt és ulti négy ászt mondott. Gondolkodás nélkül rányúltam, mert emberi számítás szerint meg kellett kapjam a két tököt. Megkaptam. Terített betlit jelentettem. Mire „B” játékos belenyúlt, és piros negyvenszáz terített durchmarsot mondott. „C” játékos lapjai: Hét makk és három zöld, 7, 9, és király. Erre nem kontrázta a terített durchmarsot! A végén elnézést kért, hogy „elvette” ezzel a figyelmetlenséggel tőlem a biztos első helyet. Pedig „C” játékos nem tartozik a „szeret ultizni” játékosok körébe. Meg kell jegyeznem, hogy ezzel a „bocsánatkéréssel” egy legalább egyéves nem éppen baráti viszony végére tettünk pontot egy kézfogással, ami eddig szünetelt egy Gulliverben történt affér következtében. Ezzel csak azt akartam bemutatni: Min múlik néha a továbbjutás. Ezt az írást még akkor követtem el, amikor fogalmam sincs, mire elég az elért 44 pontom.

Volt esélye sokaknak ebéd után is, hiszen a négy fordulóban még 16 pontot lehetett volna szerezni. De mindenki tapasztalhatta már, hogy csak akkor nincs lapja, amikor szükség volna rá. Csak hatot sikerült. Ennek ellenére nem vagyok letörve: Amilyen lapjárásom volt, ez is a csoda kategóriába tertozott: hiszen volt olyan kör, amit „vért izzadva” lehetetlent teljesítettem és KÉT Ft-tal nyertem meg az az asztalt.

Azt kell mondjam, még ilyen jól soha sem éreztem magam az elődöntőkön, mint most Nyíregyházán. Annak ellenére mondom, hogy a „gatyámat is” otthagytam. Ha van „értő ember” az elnökségben és hallotta is, ami épp az asztalunknál szóba került, akkor az időkorlátos versenyeken sűrgősen bevezetik az „időlicitet”,

hogy az időhúzásra hajlamos versenyzők lába alól kihúzzák azt a lehetőséget, hogy vezető pozicióban addig húzzák az időt, még el nem veszi a versemybíró a lapot előlük és így nem jut lehetősége a partnereknek a hátralevő partikban javítani. Meggondolandó probléma! Amit Én már sikeresen alkalmaztam a „Zemplén maratoni” néven ismert versenyemen. Az egy kicsit furcsa volt, hogy ezt a témát éppen az a játékos vetette fel, akire anno éppen kitaláltam.

A továbbjutott versenyzőknek gratulálok, a szervezőknek, házigazdáknak szintén.

Magamnak nem, ez a két nap nem az Én napom volt. Ha van mivel, a bolond is tud jáccani, de ha a vadásznak nincs puskája, mert épp a „nyúl viszi”, nehéz nyulat lőni. Legfeljebb „bakot”. De ahhoz nem szükséges puska sem.

Egy költői „kérdés” a végére”: MIKOR LESZ HUNGARICUM AZ ULTI?

Éppen ideje lenne vezetőségünknek „lépni” ez irányba, hogy az általunk befizetett összegekből ne az Apeh számlája hízzon, hanem Mi részesedjünk belőle. Mert ha az ultit sportnak szeretnénk elfogadtatni, akkor az eredményes versenyzőket díjazni is lehetne. Ha ezen nem történik rövidesen változás, lelki szemeim előtt azt látom, hogy az ulti, mint játék csak szűk baráti körben vagy kiskocsmákban, néhányszáz „fröccs mellet” visszafellődik oda, ahonnan ősapáinktól elindult.