FELSZABADULÁSUNK - egy óvodás szemszögéből nézve

1944 októberét írjuk A háború lassan elért minket is. Nem Mi mentünk Oda, a HÁBORÚ ért el minket.Először csak aközvetett hatásai érződtek. A zsidó boltok kifosztása után alig lehetett valamit kapni a boltokban. Bolt is alig maradt, és mindenki vásárolt mindent. Nagymama tapasztalt volt: Ő már átélte az Elsőt, így tudta, hogy a spájzot fel kell tölteni, ha nem akarunk éhen halni. Sót,-lisztet,-cukrot teménytelen mennyiségben halmozott fel. Én sokáig „jártam a cukorra”,-amíg fel nem fedezték: Aztán ennek is vége lett.

Hallgattuk a rádiót,- ami mindig győzelmekről számolt be. Az utcába pedig már a sokadik értesítést hozta a postás,- ami után mindig egy család megtudta:-A szeretett férj,- vagy fiú nem jön többet haza. Egyre több sírós szemű asszonyt,-fiatalt és öreget lehetett látni fekete ruhában.Akik pedig hazajöttek,fél lábbal,-fél karral,- félholtan,-de legalább élve,-azoktól hallották az emberek: Szó sincs győzelmekről, hullanak a megyarok, mint ősszel a legyek.

Akit nem találnak el a golyók,megbetegszik vagy megfagy. Különösen a papírtalpú bakancsokra panaszkodtak. Meg a járművekre! Mert míg a németek teherautón és tankokkal mennek innen -oda, a magyaroknak legfeljebb lovas szekér és bicigli jut.

Aztán azt is mesélték, hogy onnan „csak sebesüléssel” lehet élve hazajönni! Mert aki nem előre megy, visszafordul, azt a németek lelövik,-mint a kutyát.Ez már nekem is sok volt: Nem tudtam megérteni: ha a Németek és a Magyarok együtt harcolnak az Oroszok ellen, miért nem egyforma felszerelést kapnak, és miért nem egymás mellett mennek előre?

Erre meg azt felelték,- hogy a magyar katonákat csak ágyutölteléknek használják a németek. Ezt meg végképp nem értettem meg: Csak nem élő embereket töltenek be az ágyuba? Láttam egy mesefilmet,- Münchausen báró kalandjairól,- aki ágyugolyón repült ...Ez magas volt nekem.

Jobban érdekeltek azok az emberek, akik egyre többen menekültek el otthonról, mert nem maradt házuk,mindenük odaveszett. Éhesen,rongyosan húzták a talyigát, jöttek szekéren azokról a helyekről, ahol már egymással harcoltak a katonák és az emberek élete is veszélyeknek volt kitéve. Ezért is menekültek el.Nálunk is jöttek menekültek.

Mivel se segédek,- se inasok nem voltak már,- nagyapám annyit,- amit a két helységben el tudott helyezni, befogadott. Nagyon hálásak voltak,- még a kezét is meg akarták csókolni, de Ő nem engedte.Közeledett a FRONT! Mindenki tanácsokat mondott,hogy kéne elbújni hogy ne találjanak el a golyók és a bombák. Amikor repülők jöttek,- megszólalt a sziréna, és mindenki igyekezett az óvóhelyre! -De az nem igen volt. Így a pincékbe költöztünk. Villany se volt. Igaz,- fényt se volt szabad csinálni,- mert akkor oda dobják a bombát!

De a pincék nem voltak biztonságosak!Amikor közelről nagy robbanást hallottunk, utána mindig egy-két háznak csak a helyét találtuk és az ott levőkből csak véletlenül maradt életben valaki. Nagyapám is megjárta az I. Világháborút: Azt javasolta az embereknek, hogy bunkert kell ásni,- jó messze a házaktól,- be kell fedni földdel,- mert abban még a bombák is fennakadnak,- ha elég vastag a föld.És ástak az emberek. Jó hosszút,- hogy az egész utca népe belefért.-De nem egyenesen! Cikk- cakkban,- hogyha mégis odaesna a bomba,- ne haljon meg mindenki.

A repülők este és éjjel jöttek bombázni, mert nappal látták őket, és lőtték is. Sokat le is lőttek. Ezért jöttek éjjel. Hogy lássák, hová kell dobni a bombát,-sztalingyertyákat gyujtottak, ami olyan fényességet csinált,- mintha nappal lenne. Majdnem minden fontos épületet bombáztak, sokat el is találtak. Ezért nem volt villany,-néha víz se. Ilyenkor a Ronyvából hoztunk, azt ittuk és abból főztek az asszonyok.

Mosakodásra, mosásra nem jutott. Én sose szerettem mosakodni,- fürdeni meg pláne,- de amikor olyan piszkosak voltunk már,- igazán jól esett volna egy jó meleg fürdő. E helyett a bolhákat és a tetveket szedtük egymásból ki. Nagymama volt ebben a legjobb: Ő akkor is talált bennem,- ha csak egy volt.

Hogy ne kelljen éjjel szaladni,már este beköltöztünk a bunkerbe. Mindenkinek meg a foglalatossága. Az öregasszonyok imádkoztak,-mindnek rózsafűzére volt,- de nem tudta mindegyik,- mit kell mondani,- ezért aki tudta,- hangosan megmondta,- és utánamondta a többi.

Az asszonyok,- akiknek gyerekük is volt,- próbáltak kordában tartani minket,- de ez nem mindig sikerült: Háborúsdit játszottunk. Igaz,- senki nemakart orosz katona lenni,- de mégis mindig választottunk,- hiszen ellenség nélkül mit ér a háború. Őket minden nap „kivégeztük”,- de előbb jól kivallattuk és megkínoztuk.

Nem csoda,- hogy nem akadt önként jelentkező.

De azért másnapra is volt „ellenség”, de akkor már más.Az öreg emberek, -hiszen a fiatalok mind a háborúban voltak, beszélgettek,pipáztak, kártyáztak gyertyafény mellett. Ha én „már meghaltam” a játékban, rendszerint ott kötöttem ki mellettük, és figyeltem hogy játszanak. Nem tavartak el.Lehet,- hogy nem is vettek észre, mert úgy belemelegedtek a játékba.

Csak akkor hallgatott el mindenki,- amikor közel csapódott be egy bomba. Ilyenkor mind kimentünk a légitámadás után megnézni, mi történt. Akkor voltunk boldogok, ha nem ért kár egy házat se,- de ha valamelyiket találat érte,-szomorúan szedtük össze azt,- ami még használható volt.

Aztán egy napon nagy sürgés-forgás volt a városban. Mindenki pakolt,- a német és magyar katonák is,- mert már a szomszéd faluban voltak az oroszok. Nem voltak annyian,- hogy megvédjék a várost,- ezért minden hidat felrobbantottak,- ami a Ronyván volt,- és elmenekültek. Egy óra mulva ott voltak az oroszok. Hiába repült a levegőbe a ronyva 2 hídja,- ez nem állította meg Őket. Egyszerűen átgázoltak a bokáig érő Ronyva folyón és puskalövés nélkül elfoglalták a várost.

Nem bántottak senkit. Pedig mindenki kimászott a bunkerból,- a pincékből és a járdán állva néztük Őket .Ők meg Minket. Egyszer az egyik orosz katona behyúlt a tarisznyájába,- és egy barna kenyeret vett elő: „Hleba”!- mondta,- és kettétörte! És intett felénk,- hogy menjünk érte,- nekünk adja!

Mi,- gyerekek voltunk a legügyesebbek! Néhányan odaszaladtunk,- és kezünket nyújtottuk a kenyérért. Már régnem ettünk kenyeret! Nem számított hogy barna,- olyan jól nem esett még kenyér,- mint akkor!

A többi orosz katona is megirigyelte társát,- aki ekkora népszerűségre tett szert,- és Ők is előhalászták kincseiket a tarisznyából.Már senkit nem kellett bíztatni! Az asszonyok még a kezüket is megcsókolták,- az emberek pedig dohánnyal kínálták Őket. Egy órán belül mindenki barátként beszélgetet,- habár nem érteték egymást.

Én ekkor láttam először orosz katonákat. Nem féltem Tőlük, mert azt láttam: Ők is ugyanolyan emberek, mint Mi vagyunk!

Fáradtak,- koszosak,- talán tetvesek is,- de JÓ SZÍVÜEK!

Nem is maradtak szállás nélkül aznap este! Nagyapám is egész hadsereget látott vendégül, nagymama meg a legnagyobb fazékban főzte a töltött káposztát,- amiből mindenkinek jutott.

A Bodri se ugatta meg Őket! Igaz, jutott neki is,-és élénk farkcsóválással jelezte:

Ez a nap neki is ünnep volt! Mert aznap városunk felszabadult!

Ezt később a történelem is igazolta. Ezt akkor még nem éreztem: Örültem,hogy már nem kell bujkálnunk, talán az élet is beindul,- újra járhatok óvodába,

mert már egy fél éve nem jártunk..

És nem csalódtunk. Boltokat nyitottak,-megindult a tanítás az iskolában és az óvodában is találkoztunk pajtásainkkal.

Csak egy szomorúság árnyékolta be örömünket:

Sokan hiányoztak..És nem csak az óvodából..De az élők sorából is.