Első iskolaévem -ami a próbaidőnek felelt meg.
Éjjel sokat gondolkodtam, hogy folytassam: Meg hogy ki írja. Megbeszéltem Magammal: Ezután nem kapkodjuk egymás szájából a szót! Közösen írjuk. Mi írjuk. -Tehát ÉN ÍROM!
Mikor a karácsony véget ért,addigra sikerült helyreállítani a rendet, hogy a hivatalok is működni kezdtek. Nem a régi formában. Minden városban volt orosz parancsnokság,akik megszervezték az új formát: -A Tanácsokat. Azokat bízták meg,- akik Nekik segítettek a rend helyreállításában. Többnyire az orosz frontot megjárt magyar katonákból,- különösen azokból,- akik vagy átálltak és harcoltak a nácik ellen, vagy megszöktek a frontról.
Olyanokra is szükség volt, akik értettek valamihez. Nekik a feladatokat az oroszul is értő, a hivatalokba bekerülő magyar katonák magyarázták el. Szükség volt olyanokra,- akik régen a Városházán dolgoztak, meg azokra az emberekre, akik el tudták látni a várost élelemmel. Pékek, kereskedők, hivatalnokok és tanítók számára munkát ajánlottak. Így indult el az élet.
És januárban ISKOLÁS LETTEM! Ezt nem mindenki mondhatja el magáról.- hogy fél év alatt végezte el az első osztályt. Persze,- a többi osztály is ennyi időt kapott a tanulásra.
Örömmel kezdtem neki. Az apácák után a papok következtek okításomban. Anyám vallásos volt, így engem az egyházi iskolába iratott be. Itt minden nap hittanóra is volt.
Első osztályban egy öreg tanító néni tanított. Lelkiismeretes volt. Csak akkor tanultunk új betőt vagy számokat, ha már az addig tanultakat elsajátítottuk.Akinek nem ment, melléült és kézenfogva vezette be az írás művészetébe. Könyv se jutott mindenkinek. Ha olvasni kellett, egy padba egy könyv jutott. Azt néztük mind a hárman, akik egy padban ültünk.
Hamar eltelt az év, nem is gondoltunk arra:Az ország nagy részén még tartott a háború. Erről a rádióból és Mária nénémtől kaptunk tudósítást, hogy Budapestet a háború majdnem a földdel tette egyenlővé. Sikerült kiűzni a fasiszta csapatokat a fővárosból, és kijöhettek az óvóhelyekről. Ott is az orosz katonák adták az első kenyeret az éhező embereknek. Örültek, ha összetalálkoztak rokonaikkal,ismerőseikkel. Sokan áldozatul estek a hosszú harc alatt. A civil lakosságot is éppúgy érte a háború: Sok volt a halott és sebesült ember.
A kórházak lebombázva,- így a sebesülteket is az orosz katonai kórházakban gyógyították.
Mária nénémék,- akik a Ronyva utcában laktak,- szerencsések voltak:A mellettük lévő házak között az övék állt csak,- a többi romokban hevert. Persze az is sérült,- ablakok kitörtek,- de fedél volt a fejük felett. Az Ő házukba költöztek be a többi ház lakói. Elfértek,- mert sokan meghaltak,- még többen elmenekültek,- és sokat a németek vittek magukkal.
Április 4.-én az utolsó német katonát is kiűzték hazánkból az orosz katonák. Ekkor már sok magyar katona is együtt harcolt Velük,- és nem álltak meg a határnál,- hanem tovább üldözték Őket. Nagy öröm volt az országban -FELSZABADULTUNK!
Sokan sírtak. Volt,- aki azért,- mert senkije se maradt. A Másik azért,- hogy életben maradt. És mindenki reménykedett,- hogy már „csak jobb jöhet”-ezek után.
Mi jártunk az iskolába. Néha repülőgép szállt el fölöttünk,- de már nem féltünk: Hiszen már itt nem dobtak le bombát. A háború is véget ért május 8.-án A német csapatok feltétel nélkül letették a fegyvert. Mindenki felsóhajtott,- amikor a rádió Hitler haláláról számolt be.
Új világ született. Akkor még nem gondoltuk, hogy ez sem lesz az igazi. Pedig szépen indult. Megszületett az ELSŐ KÖZTÁRSASÁG! Még elnöke is lett, Tildi Zoltán személyében.
Demokratikus szavazással a Független Kisgazdapárt került a hatalomra. Béke lett.
A bajok csak most kezdődtek:-Nem volt semmink! Csak a két kezünk, amivel az országot újjá kellett építeni.És a pénz, a PENGŐ már nem ért annyit, mint az előtt: Elkezdődött a „cserekereskedelem”- ami a spekulánsoknak nagy hasznot,- a népnek sok szenvedést hozott.
Mi,- gyerekek annyit éreztünk ebből: Nem kaphattuk meg azt,- amit szerettünk volna.
Nem ehettünk annyit, amennyi elég lett volna. Mi is megéreztük a felnőttek viselkedéséből, hogy sok gondjuk van, és hogy nekünk is vannak „feladataink”
Nekem a tanulás mellett a bevásárlás jutott. Ami többnyire abból állt,
hogy fel kellett deríteni,- mikor,- hol,- mit lehet kapni,- és mit kell érte fizetni!
Az iskola befejezése után az munkába is bekapcsolódtam. Megindult ahordókészítés, hiszen már nem lőttek a szőlőkben, biztosan lesz szüret is. Két segéd, akik megúszták a háborút, visszajöttek dolgozni. Hörcsik Pista Fűzérradványból, és Kenyherc Misi László tanyáról. Apám is itthon volt még. A gépek sokat segítettek a munkában,- mert most már nem kézi faragással készítették a dongákat,- hanem Apám vágta ki az általa készített szalagfűrésszel. Már Ő is Mester volt, és Nagyapával együtt sok hordót csináltak az őszre.
Nekem is volt egy „kalandom”, amivel a „kádár-mesterségtől” is elbúcsúzhattam.
Egyik alkalommal egy dongákból összeállított „félig-kész hordó” -volt az udvar közepén.
A tüzelés következett volna. Mivel senki nem volt körülötte, úgy gondoltam, én is besegítek.
Már tudtam, hogy csinálják: Egy drótkötélből álló szorítóval az egyenes dongákat -tüzelés közben-össze kell húzni,-hordóformára. El is kezdtem. Szépen alakult, már majdnem megvolt a „forma”,- amikor a hordó „kigyulladt”. Láttam Apámtól,- hogy egy kis „csutakkal” el tudja oltani,- én is próbálkoztam,- de még jobban égett!
Kénytelen voltam segítséget kérni. Mikor Apám észrevette,- odaugrott,- és a lángoló hordót egyetlen csutak vízzel eloltotta. Nem volt időm az álmélkodásra: A következő mozdulattal akkora pofont kevert le, hogy azt se tudtam: Fiú vagyok, vagy lány. Nem sírtam. Beláttam, nem leszek segéd, se mester a kádár- szakmában. Erre nem is lett volna lehetőségem. Apám nyomatékosan kijelentette, hogy nem szeretne többet az égő hordók közelében látni.
Gyorsan meg is igértem, tekintettel arra, hogy nem vágytam újabb pofon begyűjtésére.
Aztán szeptemberben újra iskolába mentem...Már a MÁSODIK OSZTÁLYBA!
Ekkor léptem a „Nagy Fiúk” sorába. Hiszen az első év amolyan „próbaidő volt”,- amit sikeresen teljesítettem.
Na nem minden szinten, mert a „mesterséggel való próbálkozásom”
teljes mértékben kudarcba fulladt.
De erről majd legközelebb...
