Kartal Zsuzsa: Miért_épp_a_holokauszt?

holokauszt zsidó vészkorszak

A zsidó sors    Miért épp a holokauszt?

Múlt heti számunkban jelent meg ugyanebben a rovatban Ungvári Tamás Bohózattól a tragédiáig című írása, amelyben egyebek mellett kifejtette: „A holokauszttagadást nem a jogrendszer gyengesége miatt büntetik a nyugat-európai országokban. Hanem azért, mert a közélet egészsége megköveteli a peremcsoportok periférián tartását. Ez büntetőjogi, és nem ideológiai kérdés: a véleményszabadság értelmét annak határai jelölik ki... A holokauszt megtörténtének elismerése az emberi jogok elismerésével egyenlő, s aki ebből kiiratkozik, az a modern kori terrorizmus előszobájába lép.Gyerekkoromban nem neveztük a fasizmust, a zsidótörvényeket, a zsidók nagyüzemi irtását holokausztnak. Én is szívesebben használom a vészkorszakot. Mi is jobban szerettük volna elfelejteni, hiszen nem velünk történt. Nem akartunk folytonosan veszélyt szimatolni. Nem akartunk mások lenni, mint a többiek. Nem akartuk azt hinni, hogy éppúgy megölhetnek, mint Anna Frankot, aki nem is volt költő, színész, nagyiparos, csak egyszerű, szerelmes kamasz lány. Mégis, mintha mindig rólunk szólna a mese. Minden regény, film, emlékirat erőszakos halált halt hőse. Emlékeznünk kellett, mert különben szüleink úgy érezték volna, hogy elárultuk őket.Ebben a rovatunkban hivatásos közírók gondolják tovább a 168 Órában megjelent valamely témát, kiegészítve vagy vitatva, helyeselve vagy elutasítva. Lapunk fenntartja a rövidítés és szerkesztés jogát, akár egyezik az itt megjelent vélemény a szerkesztőség álláspontjával, akár nem.

Így lettünk mások. Összetarthattak a fradisták és az Újpest szurkolói, a kollégiumban az alföldi falvakból vagy a dunántúli kisvárosokból valók. Együtt fedezték föl Budapestet, egymásnak mondták el, melyik antikváriumban kapható a kötelező olvasmány, hol lehet olcsón ebédelni. Életre szóló, igaz barátságok szövődtek, hiszen mi kötne össze jobban, mint a hasonló gyerekkor és a közös ifjúság? Csak a zsidók egymás közti barátsága volt bűnös összeesküvés. El akarjuk venni a helyet a „becsületes” magyar emberektől? Addig nem tudtuk, hogy nem vagyunk magyar emberek, de ettől kezdve már nem is igen tudtuk, hogy akkor mik is vagyunk. Attól kezdve féltünk egymás társaságától is, hátha egymás esélyeit rontjuk. Akkor már rémülten lestük, nem akarja-e valaki elvenni –nem a tízórainkat, nem a pénztárcánkat, nem a kedvesünket, még csak nem is az állásunkat – a hazánkat.

Gyanakvást, sértődöttséget örököltünk és adtunk tovább. Kiderült, a többség szerint a szovjet hadsereg nem felszabadította, hanem megszállta Magyarországot, amikor elhallgattak a fegyverek, fel lehetett jönni a pincéből, helyre lehetett állítani romba dőlt lakásunkat, városunkat, életünket családunk túlélőivel. A mi halottainknak sírjuk sem volt, eltűntek. „Felszabadult” szüleink boldogan próbálták második ifjúsággal pótolni az elvett évtizedet, még azzal is, hogy leromlott szervezetükkel, időn túl is vállalták, hogy életet adjanak nekünk. Így folytatódott a mi külön történelmünk: a „kommunisták” gyermekeié. Hiába csalódtak szüleink a szép, új világban, hiába börtönözték be őket a forradalomban játszott szerepük miatt, hiába nem voltak többé párttagok, hiába igyekeztek visszavonulni a maguk kisvilágába, rajtunk volt az új bélyeg: szovjet kollaboránsok gyermekei, hazaárulók.

Mi ehhez képest a holokauszttagadás? A zsidó sors nem a kirekesztés, hanem a kiközösítés, a magány. Tolerancia? Mit vétettünk, hogy bárki türelmére rászoruljunk? Engedelmesen megyünk a megemlékezésekre, hallgatjuk őseink szenvedéstörténetét, nézzük iszonyodva a hajból készült zsákvásznat, emberbőrből készült lámpaernyőt, az emberi csontból készített szappant. Ki tudja, melyik készült szüleink eltűnt testvéreinek hajából, bőréből, csontjából? Azokéból, akiknek még sírjuk sincs? És akiket azóta sikerült eltemetni: vajon miért dúlják fel időnként sírjaikat?

Az ő nagyszüleiket nem nyírták kopaszra. Nem verték, nem alázták meg. Nem is bűnösök a történtekben, hiszen akkor még nem is éltek. Micsoda titkolt bűntudat tör ki belőlük újra, ha a szenvedők iránti tiszteletből emlékezni vagyunk kénytelenek?Szívesebben emlékeznénk a béke méhének zöngésére, a hűlő szilvalekvárra, az álmos kertekre, a ringó gyümölcsökre, férjét váró, szerelmes édesanyánkra. Szeretnénk a régi szerelmek lábnyomára emlékezni, ehelyett bronzcipők idézik újra és újra anyánk ifjúságát. Õk,most már mindig ők lesznek ők, és mi leszünk mi,így gondolja a nemzeti jogásznő is, mintha nagyszüleik bűneit igazolnák. Ha annyian utálnak bennünket, biztos rászolgáltunk. Ha annyian támadtak ránk, biztos mi is tehetünk róla. Ha többségi magyarok olyat tettek, amit emberrel soha, nyilván nem vagyunk emberek. Ha pedig a magyar nemzet kártevői vagyunk, miért ne kellene megvédeni tőlünk a nemzetet? Aki irtja a kártevőket, helyesen cselekszik. Mi több: aki a nemzetet védi a kártevők ellen, igazi hős. Mi ez a holokauszttagadáshoz képest? Ez az egyre népszerűbb eszmerendszer nem múltunkat, hanem jelenünket, jövőnket gyalázza meg.

Igazságszolgáltatásunk nem találta bizonyítottnak a „rasszista indítékot” (dúltak fel már keresztény temetőt is). Ha tizenhatszor, tizennyolcszor támadnak a cigánysorra, az se rasszizmus, hátha csak két cigány család nézeteltérése, vérbosszúja. Õk már életveszélyben vannak. Õk már menekülnek. Mi még csak visszahúzódunk, reménykedünk, hogy mégse. De hát szüleink is ezt hitték.Nem pótcselekvés-e, ha épp a holokausztot tagadókat büntetik?

Hiszen ők csak egy történelmi tényt vonnak kétségbe, nem bántanak senkit. Értelmiségiek és vezető politikusok által preferált lapban Dávid-csillaggal fenyegetik meg Hazánk egyik köztiszteletben álló gazdasági szakemberét, nehogy miniszterelnök legyen, nem büntethető. Ha családi otthonát, szerettei életét fenyegetik véleményformálók, az nem bűncselekmény. Miért épp a múltat rosszul ismerők a bűnösök? Azok a bizonyos „holokauszttagadók”, akik azt hitték, a Német Szövetségi Köztársaság segít nekik, hogy a „zsidó hazaárulóktól visszavegyék hazájukat”, nem sokkal nagyobb bűnt követtek el? Élő embereket, magyarországi közösséget fenyegettek meg, nem kirekesztéssel (mi ez az eufemizmus?), vagyis kiközösítéssel, hanem börtönnel, akasztófával, Dunába lövéssel, kínhalállal. Tudják, hogy már volt ilyen. Nem a múltat tagadták ők, hanem a jövőt. Egy embercsoport jövőjét.

Zsidó balliberálisként mindig igyekszem megérteni a velem szemben állókat. Hogyan történhet, hogy a szeretet vallásának hívei gyilkos indulatokat táplálnak felebarátaik száz-ezrei ellen? Nem lehet másképp: nem tekintik embernek, tehát felebarátnak őket. A neves publicista ezt cigány honfitársainkról le is írta. Állatok, tehát nem lehetnek állampolgárok. A neves publicista feltehetőleg nem holokauszttagadó.

Arra nincs paragrafus, ha valaki polgártársainak százezreit kizárja az emberiségből. Arra van, ha valaki fasisztának nevezi azt, aki bizonyos magyarországi népcsoportokra kiadja a kilövési engedélyt.

Kartal Zsuzsa