Muzsikusnak  dalból  van  a  lelke, 

de  a  lélek  húrjai  nincsenek  kötélből

A héten csak nehéz napjaim voltak. Túl nagy fába  vágtam  a  fejszém, és  kicsorbult. Nem az éle,  hanem az önbizalmam és a bizalmam  az  Emberekben. Kellett  nekem  ilyen  nagy  terhet  vennem  a  vállamra,  mint  Közösséget  alakítani. Nem  is  egyet!  Mindjárt ötöt! Ígaz,  kettő  „befuccsolt”  magától, a  másodikat  ma  szüntettem  meg.  Maradt három, ami tulajdonképpen egy nagy, ami három részből  áll, ha  mindenki  akarná.De nem akarja: Erőszakkal  pedig  még  Katit  sem  lehet  táncba  vinni. Pedig  milyen  egyszerű  volna: A  cél  érdekében  írtam  egy  verset, amire  Sanyibá  ihletett  meg: Megzenésítené, ha  „Walaki  írna”.  Megírttam,  amire  a  kutyase  volt  kíváncsi  két-három  emberen  kívül,  abból  is  az  egyik  inkábba  „majom”  kategóriába  tartozott, és csak azért  hagytam  meg  a  „képét”  hogy  gyönyörködhessetek  benne: a többit  kigyomláltam. Hogy  mennyire  egyszerű  lenne  elérni  a  kívánt  létszámot,  erre  egy  kis  matek. Ha  csak  minden  Ember  KETTŐT  hozna  magával, 

már  rég  meglenne  a  tervezett  cél.  A  30,  a  300  és  a  3000  fő.

Csak  néhány  „lépés”  erejéig:

1.     lépés:  1 + 2 = 3    

2.     lépés:   A  KÉT  „ÚJ”   2  X  2 =  4   ÖSSZESEN  =  7f ő.

3.     lépés:  A  négy  új       4  X  2 =  8                         =  15 fő

4.     lépés:  A  nyolc  új      8  X  2  =  16                     =   31 fő

Aki akarja számoljon  csak a 30. lépésig! De ha százig eljutna, annyi Ember  nincs  az  országban, amennyi összejöhetne.De  ha  egy  Közösségből,  aminek  van  90  tagja,  csak    HÁRMAN    hívnak  meg  ismerősöket,  nehezen  lesz  meg  az  iránycél.

Ezt  egy  Vita  alkalmával  „furcsállottam”, amikor  a  vége felé  már  csak  néhanyan  maradtunk,  pedig  előtte  eredményes  és  sikeres  megbeszélés  folyt. Csak  a  másik közösségbe  nem  akarta  néhány  vitapartner  eljuttatni  az  információt,  mondván, Ő  már  elmondta. Így  fordult  elő, hogy  a  JÓ  TESTVÉR    megkapta,-  a  „mostoha”  nem. Pedig    OTT  VOLT!  Öt  perc  sem  kellett  volna  az  információt  oda  is  „letenni  az  asztalra”  hogy  Ők  se  érezzék  magukat   MOSTOHÁNAK.

E helyett cseten szórakozott velem, elvonva  a  „vitától”,  ami  végül  elhamvadt, mint  az a tűz, amire nem  raknak  fát. Az  kevésbé  bosszantott,  hogy  a  végére  magamra  maradtam mint az, hogy  aki ott volt  sem  szólalt  meg    OTT,-   ahol  kértem. Ekkor  „szakadt  el”  egy  húr  a  lelkemben. Reméltem,  „van  másik”- és  minden  a  helyére  kerül. Kértem  egy  „apró”  szívességet:  Tegye  oda  (is)  a  véleményét,  mert  Ők  is  Mi  vagyunk,  joguk  van  tudni, mit  beszéltünk  meg  egy  közösen  SZERVEZETT    rendezvényre. Ígéretet  kaptam,- ami  szokás  szerint  máig  sem  teljesült.

Pedig  a  tegnapi  napom  az  Ünnep  hangulatában telt  el:  Meghívtak  Falunapra  a  községbe, ahol  42 évet  tanítottam. Ilyen szeretetben már régen  nem  részesültünk  a  feleségemmel. De  minden ünnepnek vége szokott  lenni,  hazatértünk.  Első  dolgom  volt benézni, hátha az ígéret teljesült. Hiába néztem, nem volt mit, pedig ott volt és  cseteltünk 2 órát, amiben  3  percet kértem, ne a csetet nyomja, hanam oda is tegye  ki  a  véleményét.  Ami  a  „másikban”  helytálló  és  frappáns  volt.  Közben  csináltam  a  „dolgom”,  összegeztem  a  tapasztaltakat,  és  üsszegyűjtöttem  a  jelentkezőket.

Benéztem, van-e  nyoma? Semmi, pedig kapcsolatban álltunk cseten.Ekkor szakadt  el „nem egy húr”, aminek következtében  elvesztettem  a bizalmam  az  Emberekben.

Ma elkezdtem a visszaszámlálást. Lassan úgyis a  végére  ér  az  Ember  az  életének,  az  elefánt  is  „megérzi”  mikor  kell  elindulnia,-  hogy  odaérjen  ősei  nyughelyére. Ugyan nem vagyok  elefánt-  de  a  „jelek”  arra  mutatnak: Nem  sok  Virágvasárnap  vár  már  rám.  Azt  a  kis  időt  pedig,  ami  még  hátravan, és  amit  előreláthatóan  a  4  fal  között  kell  majd,  szeretném  nyugodtan  eltölteni.

Ma kiléptem minden közösségből, aminek tagja voltam, csak  a  sajátjaimat  tartottam  meg. Holnap szélnek eresztem minden ismerősöm  abból a célból, hogy  csak  azokat    várjam vissza, akik megtisztelnek azzal, hogy ha   KÖSZÖNÖK,   visszaköszönnek.  Ha  „szólok”  visszaszólnak  és ha    KÉREK    (ha  csak  nem  teljesíthetetlent)  teljesítik. Azért   MINDET, nehogy  azt  mondhassa  bárki:    KIVÉTELT  TESZEK. 

Természetesen  Mindenkit  szeretettel  várok  vissza,  aki   elfogad  olyannak,  amilyen  vagyok: Egy  sokszor  nyügös,  háklis  vénember, aki  még  elég  hülye  is  ahhoz,  hogy  akkora  terhet  vegyen  magára,  amit  már  nem  bír  el.

Amit  már  eddig  „elkövettem”,  azt  nem  fogom  visszacsinálni.  Nem  is  tudnám,  de  nem  is  akarom. A  három  közösséget (ha  van  kivel)  továbbviszem.

Ha  nincs,-  azt  is  elfogadom.  Egyet  nem  fogdok  el:

 Hogy  hülyének  nézzen  bárki  a  jövőben.  Erre  nagyon  „háklis”  leszek.

Ezt csak körüzenetnek szánom, egyelőre. Egy személy kezében van a kulcs, ami vagy bezárja  rám  az  ajtót-  vagy  kinyitja  előttem  a  lehetőségek  kapuját. A  Találkozóig  mindenképpen maradok. Ha sort  kell  kerítenem  az  ismerőseim  szélnekeresztésére, -mert nem kapok jelzést attól a személytől, aki elzárkózótt előlem, telefonhívásaimat  sem veszi fel, - a fele  VISSZATÉR,   akiket  várni  fogok,  akkor    MARADOK.

Ha  nem,  akkor  bevégzem,  amit  elkezdtem:  Felszámolom  a  négyéves  munkám  összes „eredményét” és távozok erről  az  oldalról. Ahol  nagyon  sok  igaz  Emberrel  találkoztam,  de  nem  tudom  elviselni  annak  a  néhánynak  a  felelőtlenségét,  akik  miatt  a  távozást  kell  majd  választanom. Előre  is  elnézést  kérek  Mindenkitől,  akit  ezzel  a  levelemmel  megbántok: NEM  SZÁNDÉHOSAN  TESZEM.  Ha  a  jövőben  is  Emberként   akarok szembenézni  magammal,  ezt  kellett  tennem.

Tisztelettel:  Várszegi  Szilárd