Halottainkra emlékezünk.
Ősz végén, mielőtt a természet téli álmába dermed, megemlékezünk kedves halottainkról minden szinten. Első a család, utána vannak sokan a barátaink közül, akik idő előtt távoztak az örök vadászmezőkre. Minél több körben mozog az Ember, annál több a megemlékezésre méltó Barát.
Ez az év különleges ebből a szempontból. Kedvenc játékunk, az ulti Hungaricum lett, így az ünnepek közé bekerültek az ultis „ünnepek” is. Ilyenek az örömteli ünnepek, amikor bajnokokat avatunk, de a szomorúak is, amikor barátokra emlékezünk. De van ennek az évnek egy nagy „halottja”: A DEMOKRÁCIA. Ezen a héten a Demokráciára is „emlékezünk”.
Emlékezünk? Ő volt az, „Akire” 1989-ben IGENT mondtunk. Nem is egyet, mindjárt négyet! A NÉP szava döntött. Ma viszont haldoklik. Talán még megmenthető, ha mind, akik szerenénk biztos jövőt gyermekeink, unokáink számára, kiállunk a védelmére. A szabadság, egyenlőség, testvériség jegyében a diktatúra ellenében. Ma még megtehetjük. Holnap is. De az után, miután a jogállamiság utolsó bástyáit is lebontaná a „Viktátor” vezette kormány, már aligha tehetünk mást, mint a megemlékezés koszorúját elhelyezketjük a III. Köztársaság sírjánál. A sírt most ássák, aminem áldozatai máris vannak, de a sor még nem fejeződött be. Még van néhány független intézmény, aminek az órái már meg vannak számlálva, hiszen a Fidesz-gépezet hatékonyságáról már meggyőződhettünk az elmult 8 év alatt.
Hogy kerül „egy kalap alá” ez a három téma? Úgy, hogy az egyik szlogen az „Isten, Haza, Család” VOLT. Ez ma is. Hiszen az Isten maga Orbán Viktor, aki olyan felhatalmazást kapott a fülkeforradalmár agymosott népétől, hogy a jogát ELVITATNI SE LEHET, azt csinál, amit akar. Hogy volt egy Alkotmányunk? Na és? Csinálunk „Másikat! Oszt jónapot”!
De mi van a másik „résztvevővel” a HAZÁVAL? Éljen a Haza! (menjetek haza! - mondta „Dollárpapa” az emlékezetes régi filmben) de ezt a Viktátor és társai komolyan gondolják ma, amikor a HAZÁT kisajátították a „magukfajták” számára és mások számára már csak
„E világon kívül VAN csak számodra hely”. Marad a Család, a maga kis közösségével, aminek össze kéne tartani, de a megosztása a társadalomnak olyannyira sikeres volt, hogy ma egyetlen téma az, ami összeköt, a HALOTTAINK. Minden más inkább szétválaszt.
Pedig lehetne ez az ország egy Nagy Család, ahol mindenki azért dolgozik, teszi a dolgát, hogy a jövőnk szebb legyen, mint a multunk volt. De a multat „eltörölni” már sokan akarták, de egyszerse sikerült. Igaz, bevallani se nagyon. Mert ha csak „Eccer” sikerült volna, nem követnénk el százszor ugyanazokat a hibákat.
A Családnál maradva: Vannak nagyobb baráti vagy elvi közösségek, amelyek szinte családias légkörben működnek. Ilyen az ultis társadalom is. Amiben épp úgy, mint az összes többiben, vannak kis és Nagy-Emberek, fehér és fekete „bárányok”, de ez a tarkaság adja meg azt az élményt, hogy valamilyen szinten összetartozunk, mint egy Nagy Család.
A kis-családnak vannak fájdalmas emlékei, ilyenkor Halottak Napja tájékán erre emlékezünk. De az Élet nem áll meg. Az ultis „családban” sem. Megemlékezünk kedves társainkról, „Emlékversenyek” formájában. De van egy pont, amiben sokan nem értünk egyet: Talán a KEVESEBB több lenne a soknál.
Erre jó példa a budapesti ultisok „gyakorlata”, hogy ilyentájt egy Emlékversenyt rendeznek Minden eltávozott társuk emlékére, és sokan sokakra emlékeznek. Míg a „vidék” ragaszkodik saját „halottjához”, így sok helyen emlékeznek KEVESEN. Pedig milyen szép lenne, egyszerre emlékezni minden ultisra, akik már nincsenek köztünk, mert MINDENKIRE (külön-külön) nincs mód, hiszen annyi nap nincs a naptárban.
Mindez a debreceni Szikszai Lajos barátunk emlékére rendezett Emlékverseny alkalmából jutott eszembe. Kevesen voltunk. Máshol is emlékeztek másokra. Nyiregyházán Sánta Józsi barátunkra. Biztosan volt még „más” is, akire Emlékeztek. Mi történne, ha egyszer arra is sor kerülne, hogy EGYÜTT emlékeznénk minden eltávozottra, akkor nem maradna ki senki a sorból. És Együtt ünnepelhetne az ultisok Nagy Családja, ahol Mindenkiről megemlékeznénk. Nem ünneprontó szándékkal írtam e sorokat, hanem azért, hogy egységessé próbáljam tenni ezt a Családot is, ahol nem a széthúzás, hanem az „Összetartozás” a jellemző.
Beszéljünk a kártyás ünnepnapokról is. Volt már két Nagy Döntő, egy Kisvárdán, a Sportulti ünnepén, egy Budapesten, a legnagyobb létszámú egyesület Ünnepén. Mindkettő méltó volt a maga nemében, mégis volt egy pici különbség, ami az ulti jellegéből adódóan nem elhanyagolható: A Sportulti „szűk családi ünnepre” hasonlított, ami nem is baj, hiszen kevesen vállalják ezt a formáját, ide nem lehet tömeget mozgósítani. A MUOE által szervezett fél-Magyarországot lefedő Országos Döntőn jelen lehetett minden Tag, akinek az Ulti ÜNNEP. A Stefánia Palota adta a helyszínt, ahol legalább száz ultis hódolt szerelmének, az ultinak. Muzslai Róbert felolvasta az Országházban mondott beszédét az ultiról, mint Hungaricumról. Mindnyájan örömmel hallgattuk, hogy VÉGRE! Elismert Sport lettünk. És a kiválasztottak mellett a többiek a Köztársasági kupáért küzdöttünk meg, és nem éreztük magunkat „kirekesztettnek” az Ünnepből.
Miért említettem meg ezt külön? Egy okból: Van még egy Országos döntő hátra, amelyet eddig „zárt kapuk” mellett rendeztek meg, így a többség még csak nem is részesülhetett az Ünnep öröméből. Pedig a színhely volt már a Stefánia Palota, ahol a lehetőség ADOTT a vigasz-versenyre is, amit a MUOE évek óta kihasznál a Tagság örömére. Erre kívántam a figyelmet felhívni. Ott a LEHETŐSÉG a Mausz előtt is, országos méretűvé tenni a Döntöt, hogy ne csak a bekerült 21 játékosnak legyen Ünnep a Döntő, hanem a többieknek is. Talán akkor „akad” majd játékos a hiányzó hely betöltésére is, ami a multkorinál előfordult, hogy „erőnyerővel” sikerült lejátszani a döntőt, ami a kiírással nem egyeztethető össze, de nem „akadt” játékos, akivel ki lehetett volna egészíteni a mezőnyt, hogy sportszerű keretek között kerüljön sor a helyezések eldöntésére. Ma még lehet rajta gondolkozni: Talán érdemes „tanulni” Másiktól, hogy a többiek számára is Ünnep legyen a döntő.
Visszatérve a kezdő gondolatra: a Halottak Napjára. El kell gondolkozni: Kell a Köztársaság nekünk az összes vívmányaival, vagy elégedjünk meg egy Diktatúra kialakulásával. Ha úgy gondoljuk, hogy KELL a Köztársaság, akkor ez „megér egy misét” szót emelni a védelméért.
