„EZ  AZ  UTOLSÓ  TÁNC”

Ez  a  cím  jutott  eszembe a  2011-es  év  első  ultis selejtezője  után. 

Meg  a  hozzá  kapcsolódó  dal.

Ehhez  hozzájárultak az előtte történtek sajnos  negatív  eseményei.

-Egy  nem  éppen  sikeres  ultiverseny

 és  egy  majdnem  tragikusan  végződő  hajnali  rosszullét,

aminek  szenvedő  alanya  a  feleségem  volt.

Nem  csoda,  hogy  ennyi  baj  után  „berágtam”, - és  nekimentem  a  világnak...

Ember  vagyok  Én  is, van  amit  elviselek,  van  amit  nem.

Ezt  nehéz  volt  szó  nélkül  lenyelnem.

Szóvá  is  tettem  mindenkinek,  panaszkodtam.

Volt  rá  elég  okom.

Egyet  nem  tudtam  megtenni:  kibújni  a  bőrömből. Ugyanis  a  Homo  Sapiens  mellett  a  Homo  Ludens  is  bennem  van.  A  kettőt  nehéz  lenne  elválasztani.

E  mellett  a  szangvinikus  tulajdonságom  következtében  először  cselekszek,  

csak utána „gondolkodom”. Játék  nélkül  pedig  az  életem  elvesztené  az  értelmét.

Első reakcióm az volt, hogy elmenjek „messzire”   onnan,  ahol  cserbenhagytak.

-A  második  az,  hogy  ezt  kéne  tennem,  de  nem  tudom  úgy  megtenni, 

hogy itthagyom hosszú  időre a feleségem,  akinek most nagy szüksége  van  rám, hogy  megerősödjön.  Eddig  Ő  tartotta  bennem  a  lelket,

most valamit törlesztenem illik. Ha  vele  valami  történne,  azt  Én  sem  élném  túl.

Nem  vagyunk  már  fiatalok. Tudom,  hogy  már túl  vagyok  az  „átlagon”,

ami  férfitársaimnak  megadatott  a  Sors  jóvoltából,

 azt  is, hogy  ezt  az  életmódot,  ami  a  Homo  Ludensi  élettel  jár,

már  nem  sokáig  fogom  tudni  művelni,

de  azt  is, hogy  nem  tudom,  és  nem  is  akarom  befejezni  a  játékot.

Ez  az  „utolsó  tánc”  -  ami  még  jár  nekem...

https://www.youtube.com/watch?v=JcqL380oC44

-Hogy  utána  mi  lesz?  Az  a  Sors  könyvében  biztosan  meg  van  írva,

Én  nem  tudhatom.. De  addig  szeretném  „csinálni”, 

amíg  örömömet  lelem  benne, amíg  ki  nem  hull  a  kártya  a  kezemből, 

és  amíg  a  „Másik  felem”  vigyázó  szemeivel  követi  az  utam.

Tegnap  volt  az  első  selejtező. Úgy  indultam  neki  a  napnak,

hogy  nem  tudtam, mi  lesz  a  vége:   HOL  FOLYTATOM    a  játékot?

Hiszen  jogosan  voltam  mérges  azokra,  akik  cserbenhagytak,

akiket  jól  le  is  toltam  e  miatt – mindjárt  az  elején.

Akik  meg  is  értették  jogos  felindulásomat,  és  nem  haragudtak  meg  ezért.

Talán  az,  hogy  „kiadtam  a  mérgem”-  meg  is  nyugtatott.

Elkezdődött  a  verseny:  Ugyan  jól  kezdődött,

 de  a  2.  fordulóban  akkora  „zakót  kaptam”, hogy  azt  hittem,

 elszálltak  a  reményeim. De  fortuna  mellém  állt,- Én  is  összeszedtem  magam, 

és  a  későbbiek  során  egyetlen  2.  helyet  leszámítva  győzni  tudtam. 

Ezen  az  éven  ez  volt  a  3.  győzelmem. 

Talán  ennyi  gratulációt  még  soha  nem  kaptam.

Most  először  éreztem  azt,  hogy  öszintén  jött  mindenkitől.

 Még  a    PATAKIAKTÓL  IS.  Pedig  előtte  „kihangsúlyoztam”:

MINDENÜTT    játszok,  (ha  hívnak) – Sárospatakot  kivéve.

Elintéztem,  hogy  a  MUOE  színeiben  versenyezhessek.

Hiszen  eddig  is  megvolt  a  „kettős  kötödésem”,  itt  is, 

ott  is  szerepeltem  majdminden  versenyen.

Most  mégis  úgy  döntöttem, hogy  maradok  Sárospatakon.

Az  okaimat  már  elmondtam,  a  lehetősegeim  pedig  korlátoltak.

Szeretném  azt  az  időt,  ami  még  hátravan,  békében  élni  ultistársaimmal.

Mert  Ember  vagyok, aki  tud  haragudni  is,  de  megbocsájtani  is.

Ezenkívül  ismerem  a  lehetőségeimet  és  a  korlátaimat.

Ma  már  sokkal  jobban  érzem  magam,  mint  tegnap  reggel.

Ma  úgy  érzem,  van  még  néhány  verseny  előttem, amin  részt  tudok  venni.

És  ha  játszani  kívánok,  nem  kell  majd  a  világ  végére  mennem  „partnerekért”.

Bebizonyosodott  (nem  csak  számomra)  hogy  nem  csak a  húszéveseké  a  világ.

Ez  különösen  vonatkozik  az  ultisok  társadalmára,  ahol  a  tapasztalat  és  a  tudás  akkor  teljesedik  ki, ha  van  mögötte  néhány  év  tanulás  is.

Remélem,  lesz  még  alkalmam  néhányszor    megizlelni  a  siker  ízét.

A  verseny  jó  hangulatú  és  zavarmentes  volt.   A  64  résztvevő  mindegyike jól  érezte  magát  a  sportszerű  verseny  alatt,  a  régen  oly  gyakori  nézeteltérésekre  nemigen  került  sor. Úgy  vélem,  a  többség  kezdi  megérteni,

hogy  ez  a  játék  akkor  lesz  igazán  sportértékű,  ha  a  szabályokat  betartjuk, 

és  a  sportszerűséget  magától  értetődőnek  gondoljuk.

Magam  részéről  támogatom  a  szövetség  azon  célkitűzését,

hogy  a  hivatalos  versenyek  bevételéből  befolyó  pénzösszeg 

a    DÖNTŐ    szereplői  között  legyen szétosztva.

Kár,  hogy  a  rendezők  elfelejtkeztek  meghívni  Swartz „bácsit”,

aki  nélkül  a  Verseny  „nem  az  igazi”  -  sukunk  számára..