Szabó Lőrinc: Vang-An-Si
Unatkozva lapoztam az „Ajánlott” blogok között,
amikor az alábbi vers szemembe ütközött.
A verset akkor észre se vettem, de mondanivalója szívembe markolt,
mintha a máról írta volna a költő! Minden szava igaz volt.
Vang-An-Si története a mai magyar valóságot tükrözi!
A négy ablakból az istenadta Nép azt a fájdalmat üvölti,
amit a teljhatalmú Császár bölcsnek hitt szavára udvaroncai műveltek Vele:
Amitől szerte az országban mindenkinek már ezerszer lett tele a töke!
Sen-Tszung, az ókori császár hallgatta a nép rettentő dühét,
Megkérte bölcs öreg mesterét, tegye rendbe Népe jövőjét.
De a "kísérlet" balul ütött ki:
Ettől nem lett boldogabb senki!
Mi a tanulság hát ez ókori meséből?
Ember! Tedd a dolgod - a magad erejéből!
Szabó Lőrinc: Vang-An-Si
Hiába! – hallotta ezerszer Sen-Tszung, a sárkánytrón ura.
– Nincs remény! – és ijedten nézett a remete Vang An Si-ra.
– Jobb nem tudnod, hogy mi van ott kint! –dörögte három ezredév
és a Tanácsban csak a szent bölcs, Vang-An-Si rázta a fejét.
Fejét rázta és így kiáltott: – De! tudd meg! s ne felejtsd soha!
Én, Vang-An-Si, neveltelek föl, én és a filozófia;
most tied a trón: megcsináljuk, mit még senki se mert, akart,
az Isten Országát a földön, én, a gondolat, s te, a kard! –
Császár, ne akarj tudni semmit! –könyörgött a rémült Tanács.
– Sen-Tszung, – könyörgött a szent, – tárd ki varázstornyod négy ablakát!
– Ne, császár, ne hallgass a népre! – Császár, hallgasd meg népedet!
És szólt Sen-Tszung, az ifjú császár: – Vang-An-si, én neked hiszek!
A torony négyfelé kitárult, a Tanács meghajtá fejét
és Sen-Tszung, mit császár sohsem tett, hallgatta, miért sír a nép;
a négy ablak négyfelé tárult, és begyűjtötte mind a kínt,
mit fél Ázsia szíve néma viharként döngött odakint.
S a vihar feljajdult Keletről: – Császár nincs munka, nincs kenyér!
Kifoszt az uzsorás, a kalmár! – sírt a milliótorkú Dél.
– A bér! a tőke! – zúgta Észak és Nyugat zúgta: – A papok!
Sápadtan hallgatta a császár a négy beszélő ablakot.
Sápadtan hallgatta a császár, amit még nem hallott soha:
hogy a szabadság nem szabadság, a jog az őserdők joga,
hogy a szegényt a fenevad pénz, mint a tigris a nyulat, eszi,
s a világ csak nézi a gyengét és legfeljebb megkönnyezi.
Irtózva hallgatta a császár, hogy átkozódtak a szívek,
hogy elsírták mind, amit szemébe nem mondtak volna soha meg;
irtózva hallgatta a néma mennydörgést, amit a kulik
kétszázmillió szíve vert és az imát: – Ég Fia, segíts! –
Az ablak bezárult. – Hiába! Nincs remény! – mondta a Tanács.
De van! – tört ki Vang-An-Si, – császár, akard s itt lesz az új világ!
– Akarom! – szólt és megölelte szent bölcsét Sen-Tszung: – Akarom!
Tanítóm voltál, most is az vagy, Kezedben minden hatalom! –
És Vang-An-Si dolgozni kezdett és dolgozott tíz éven át.
Védte a gyengét, tőrbe csalta a tigrist és a banditát.
– Pénz, műhely s bolt: az államé mind, – hirdette, – én kereskedem,
s mit agy és kéz, mint munka termel, elosztom becsületesen! –
Tíz évig dolgozott a szent bölcs, büszkén, hogy amit most csinál,
ezer év múlva is csak álom lesz más népek fiainál;
békét hirdetett s ölt nyugodtan, ha ölnie kellett neki,
angyalok voltak a katonái s angyalok a hóhérai.
Tíz évig dolgozott Vang-An-Si és dolgozott mindenkiért,
kétszázmillió szíve volt és a vén világ arcot cserélt;
látta: roppant számok és tervek bölcs kényszerben hogy építik
szerencse, önzés, bűn s örök harc fölé az ész és rend álmait.
Tíz év… S a szent hívta a császárt és a Tanácsot. – Kész vagyok,
itt a művem! – s az új világra kitárta a négy ablakot.
Boldogan hajolt ki a császár, Vang-An-Si boldogan figyelt:
köröttük a birodalomnak kétszázmillió szíve vert.
Csend volt, mint mindig, titok és csend, de hatni kezdett a varázs,
megszólalt kétszázmillió szív s a titokból lett vallomás:
– Öld meg! – zúgta egy hang. Utána égig csapott a düh s a vád:
– Öld meg! – Kit? – kérdezte a császár. – Vang-An-Sit, a pokol fiát!
A bölcsek bölcsét? – A bolondot! – A szentet? – Ördög szentje volt!
– Hallod? – nézett a bölcsre Sen-Tszung. – Öld meg: mindenkit kirabolt!
Öld meg! – az átok mint a tenger özönlött a császár felé.
– Őrültek! – kiáltott Vang-An-Si és kilépett a nép elé.
Őrültek! Elűztem a kalmárt!… – A tied éppúgy becsapott!
– Bankpénz helyett… – De katonákkal Hajtottad be a kamatot!
– Az úri tőke… – Spicliké lett! – A papok… – Azért nincs eső!
– Munkahadsereg… – Mint a börtön – Jövőtök… – Ma kell, nem jövő!
És már megint égig csapott a vihar, tombolt az új világ:
– Most remény sincs meggazdagodni! Császár, öld meg a bestiát!
– Őrültek! – suttogta a császár s becsukta a négy ablakot,
s elnémult kétszázmillió szív s az önzés újra hallgatott.
Hogy ehhez mit lehet még hozzátenni? Azt ki – ki maga döntse el.
A bölcsnek, vagy a bolondnak higyjünk? A jövő zenéje mondja el.
De azt nem árt agyunkba vésni: Mit üzent a „Nagyvezír”!
Ezt tán a bolond is el tudja döntni. Jó-e Nekünk ez a hír?
http://kapcsolat.hu/blog/napi_kommentek_211_mar_megint_a_javunkat_akarjak
