Szabó Lőrinc: Vang-An-Si

Unatkozva  lapoztam  az  „Ajánlott”  blogok  között, 

amikor  az  alábbi  vers  szemembe  ütközött.

A verset  akkor  észre  se  vettem,  de  mondanivalója  szívembe  markolt,
mintha  a  máról  írta  volna  a  költő!  Minden  szava  igaz  volt.
Vang-An-Si  története a  mai  magyar  valóságot  tükrözi!
A   négy  ablakból  az  istenadta  Nép  azt  a  fájdalmat  üvölti,

amit  a  teljhatalmú  Császár bölcsnek  hitt  szavára  udvaroncai  műveltek  Vele:
Amitől  szerte  az  országban  mindenkinek  már  ezerszer  lett  tele  a  töke!
Sen-Tszung,  az  ókori  császár  hallgatta  a  nép  rettentő  dühét,
Megkérte  bölcs  öreg  mesterét, tegye  rendbe  Népe  jövőjét.

De  a  "kísérlet"  balul  ütött  ki: Ettől  nem  lett  boldogabb  senki!
Mi  a  tanulság hát  ez  ókori  meséből? Ember!  Tedd  a  dolgod - a  magad  erejéből!

Szabó Lőrinc: Vang-An-Si

 Hiába! – hallotta ezerszer Sen-Tszung, a sárkánytrón ura.
– Nincs remény! – és ijedten nézett a remete Vang An Si-ra.
– Jobb nem tudnod, hogy mi van ott kint! –dörögte három ezredév
és a Tanácsban csak a szent bölcs, Vang-An-Si rázta a fejét.

Fejét rázta és így kiáltott: – De! tudd meg! s ne felejtsd soha!
Én, Vang-An-Si, neveltelek föl,  én és a filozófia;
most tied a trón: megcsináljuk, mit még senki se mert, akart,
az Isten Országát a földön,  én, a gondolat, s te, a kard! –

 Császár, ne akarj tudni semmit! –könyörgött a rémült Tanács.
– Sen-Tszung, – könyörgött a szent, – tárd ki varázstornyod négy ablakát!
– Ne, császár, ne hallgass a népre! – Császár, hallgasd meg népedet!
És szólt Sen-Tszung, az ifjú császár: – Vang-An-si, én neked hiszek!

A torony négyfelé kitárult,  a Tanács meghajtá fejét
és Sen-Tszung, mit császár sohsem tett, hallgatta, miért sír a nép;
a négy ablak négyfelé tárult,  és begyűjtötte mind a kínt,
mit fél Ázsia szíve néma  viharként döngött odakint.

S a vihar feljajdult Keletről: – Császár nincs munka, nincs kenyér!
Kifoszt az uzsorás, a kalmár! – sírt a milliótorkú Dél.
– A bér! a tőke! – zúgta Észak  és Nyugat zúgta: – A papok!
Sápadtan hallgatta a császár  a négy beszélő ablakot.

Sápadtan hallgatta a császár,  amit még nem hallott soha:
hogy a szabadság nem szabadság,  a jog az őserdők joga,
hogy a szegényt a fenevad pénz,  mint a tigris a nyulat, eszi,
s a világ csak nézi a gyengét  és legfeljebb megkönnyezi.
Irtózva hallgatta a császár,  hogy átkozódtak a szívek,
hogy elsírták mind, amit szemébe  nem mondtak volna soha meg;
irtózva hallgatta a néma  mennydörgést, amit a kulik
kétszázmillió szíve vert és  az imát: – Ég Fia, segíts! –

Az ablak bezárult. – Hiába!  Nincs remény! – mondta a Tanács.
De van! – tört ki Vang-An-Si, – császár,  akard s itt lesz az új világ!
– Akarom! – szólt és megölelte  szent bölcsét Sen-Tszung: – Akarom!
Tanítóm voltál, most is az vagy,  Kezedben minden hatalom! –

És Vang-An-Si dolgozni kezdett  és dolgozott tíz éven át.
Védte a gyengét, tőrbe csalta  a tigrist és a banditát.
– Pénz, műhely s bolt: az államé mind, – hirdette, – én kereskedem,
s mit agy és kéz, mint munka termel,  elosztom becsületesen! –

Tíz évig dolgozott a szent bölcs,  büszkén, hogy amit most csinál,
ezer év múlva is csak álom  lesz más népek fiainál;
békét hirdetett s ölt nyugodtan,  ha ölnie kellett neki,
angyalok voltak a katonái  s angyalok a hóhérai.

Tíz évig dolgozott Vang-An-Si  és dolgozott mindenkiért,
kétszázmillió szíve volt és  a vén világ arcot cserélt;
látta: roppant számok és tervek  bölcs kényszerben hogy építik
szerencse, önzés, bűn s örök harc  fölé az ész és rend álmait.

Tíz év… S a szent hívta a császárt  és a Tanácsot. – Kész vagyok,
itt a művem! – s az új világra  kitárta a négy ablakot.
Boldogan hajolt ki a császár,  Vang-An-Si boldogan figyelt:
köröttük a birodalomnak  kétszázmillió szíve vert.

Csend volt, mint mindig, titok és csend,  de hatni kezdett a varázs,
megszólalt kétszázmillió szív  s a titokból lett vallomás:
– Öld meg! – zúgta egy hang. Utána  égig csapott a düh s a vád:
– Öld meg! – Kit? – kérdezte a császár.  – Vang-An-Sit, a pokol fiát!

 A bölcsek bölcsét? – A bolondot! – A szentet? – Ördög szentje volt!
– Hallod? – nézett a bölcsre Sen-Tszung. – Öld meg: mindenkit kirabolt!
Öld meg! – az átok mint a tenger  özönlött a császár felé.
– Őrültek! – kiáltott Vang-An-Si  és kilépett a nép elé.

Őrültek! Elűztem a kalmárt!… – A tied éppúgy becsapott!
– Bankpénz helyett… – De katonákkal  Hajtottad be a kamatot!
– Az úri tőke… – Spicliké lett!  – A papok… – Azért nincs eső!
– Munkahadsereg… – Mint a börtön  – Jövőtök… – Ma kell, nem jövő!

És már megint égig csapott  a vihar, tombolt az új világ:
– Most remény sincs meggazdagodni!  Császár, öld meg a bestiát!
– Őrültek! – suttogta a császár  s becsukta a négy ablakot,
s elnémult kétszázmillió szív  s az önzés újra hallgatott.

Hogy  ehhez  mit  lehet  még  hozzátenni? Azt  ki – ki  maga  döntse  el.

A  bölcsnek,  vagy  a  bolondnak  higyjünk?  A  jövő  zenéje  mondja  el.

De  azt  nem  árt  agyunkba  vésni:  Mit  üzent  a  „Nagyvezír”!

Ezt  tán  a  bolond  is  el  tudja  döntni. Jó-e  Nekünk  ez  a  hír?

http://kapcsolat.hu/blog/napi_kommentek_211_mar_megint_a_javunkat_akarjak