Szigetek
Földünk tele van „szigetekkel”, ahol a klíma nem olyan, mint más helyeken..
Ezért szoktak télen „melegebb égtájra” járni üdülni azok, akik megtehetik..
Sokszor azok is, akik egyébként nem a saját pénzükből lubickolnak télen a meleg tengerekben meghúzódó „Paradicsomban”, hanem az adófizetők pénzén. Mint legutóbb a Fidesz megyei képviselői tették... Jó példát követtek: anno Torgyán dr. és Szabadi Béla is ezt az utat „járták”.. Csakhogy Torgyán „megúszta”, Szabadi MEGFIZETTE..
Képletesen szólva vannak olyan „szigetek” is, ahová a politika hullámverése nem hallatszik be. Ilyen „sziget” a Mezőkövesdi Reumakórház (leánykori nevén Zsóry Rehabilitácoós központ) ami a többi kórházhoz képest a „Béke szigete” VOLT.
Erről annak idején is beszámoltam egy blogban. Aki kíváncsi, nézzen bele...
Karácsony előtti hangulat a Mezőkövesdi Reumakórházban.
Miután kiderült, hogy cukrosbácsi lettem, sikerült bekerülnöm a Mezőkövesdi Reumakórházba, ahol minden igényt kielégítő ellátásban részesültem.Ugyan fiatalabb nem lettem,- de elmeszesedett és merevvé vált csontvázam használható állapotba került, hála a Kórház teljes személyzetének, akik mind azon fáradoznak, hogy a hozzájuk bekerült beteg embereket a legjobb állapotra feljavítva adják vissza családjuknak és a munkájuknak.
Ehhez kell a kórház teljes személyzetének kollektív együttműködése,- hiszen ha bármelyik láncszem nem úgy működik,- borul az egyensúly.Tapasztalataimat összefoglalva: Az Orvosok minden idegszálukkal a gyógyítás lehetőségét keresik minden betegnél. Figyelembe veszik az igényeket éppúgy,- mint a lehetőségeket. Ha valakinek egy kezelés nem használ,- azonnal találnak Neki megfelelőt a helyettesítésére.
Már előző írásomban kitértem a két doktornőre,- akik hivatástudatból gyógyítják a leromlott egészséggel ideérkező betegeket, pedig Nekik is van ezer problémájuk. De ezt a betegek soha nem érzik,- csak azt a szeretetet,- amit Tőlük kapunk. Nincs olyan jogos kívánság, amit ne teljesítenének, és minden beteg megelégedetten hagyja el a Kórházat.
Találkoztam egy régi ismerőssel, Zsemlye főorvos úrral,- aki még 2006-ban kezelt,- és állapította meg a betegségemet: A Betherew-kórt, - ami már szerinte legalább 10 éve fejlődött ki. Megismertük Egymást,- hosszan elbeszélgettünk. Ő már csak néha jár be,- leginkább ügyelni,- amikor más nem ér rá. Egyben egyetértettünk: A politikának nem lenne szabad beleavatkozni a gyógyítás folyamatába,- mert ez szakmai kérdés.
A betegek sokfélék: Van,- aki tolószékben érkezik,- de haza már a saját lábán megy. Ez persze nem „csak” az orvosok érdeme: A betegkisérőktől a kezelő személyekig mindenki azért dolgozik,- hogy mindannyian jól érezzük Magunkat,- és ehhez a segítőkészségük nagyban hozzájárul.
Egyről mégis külön szólnék. Egy fiatal nő,- aki két éve jár be azért,- hogy újra megtanuljon járni. Baleset következtében a lábai lebénultak. Mégis példamutatóan „dolgozik” azon,- hogy újra teljes értékű tagja legyen a családjának és a társadalomnak. Mindig mosolyog,- és bízik abban: LÁBRA FOG ÁLLNI.
Én is bízom benne,- hiszen aki nem hagyja el Magát, - szembeszáll a betegséggel és vállalja a kemény munkát, annak előbb – utóbb eredményének is kell lenni. Kívánom,- hogy ez a Karácsony a bizakodás jegyében teljen, és ha jövőre újra találkozunk,- már ÖNÁLLÓAN lépkedjen a saját lábán. Remélem,- ezt a kívánságomat a Karácsonyi Angyalok meg is hallgatják és teljesíteni fogják.
Végül néhány szót a gyógyulást segítő személyekről.
Vizibalettnek neveztük el a medencében való közös gyógytornát. Nem véletlenül,- hiszen olyan esetlen mozgásokat,- mint amilyeneket „produkáltunk”,- talán a Hattyú halála című balett paródiájában lehetett látni,- amikor valamelyik Szilveszteri műsorban Lóránt Lenke alakította a „hattyút”. Körülbelül így nézhettünk Mi is ki egy-egy nehezebb gyakorlat közben,- de ezért „csak egy mosoly” volt a jutalmunk.
A szárazon se úsztuk meg az egyéni tornákon,- hogy mázsásnak tűnő végtagjainkat meg ne mozgassa a gyógytornász. Nekem Rita jutott,- de amikor fordulni kellett a padon,- vigyázott,- nehogy a nagy igyekezetben leessek. Aztán azt is eltűrte, - hogy egyik- másik gyakorlatot ellazsáljam,- és amikor már a tüdőm is majd kiköptem,- megkegyelmezett.
De a fülkék „gazdái” külön dícséretet érdemelnek. Nem zavarták el a nem időben jelentkezőket,- pedig órarend volt. De ha lehetett,- néha három pácienst is kezeltek egyszerre. Marika volt az egyik legügyesebb szervező: Még a nők közé is bevett néhányszor férfibeteget „harmadiknak” ha ez nem zavarta a női betegek kezelését.
De Anita is nagyon segítőkész volt: -Amikor „eltévedt bárányt” játszottam,- Ő csípett fülön,- és terelt a helyes útra: -És amikor nem bírtam a „hasonfekvést” - utána már ülővendég voltam Nála is. Meg Másnál is.
Egyik legszebb emlékem Mónikához fűződik, - aki a gépeket kezelte. Az inkvizicióból ittmaradt szerkentyűk közül nekem a Nyújtó jutott: szerencsére egyszerre csak egyik irányba nyújtottak: Vagy a derekam,- vagy a nyakam. Még nézők is jelen voltak az egyik „akasztásomnál”, - ami után egész vidáman szálltam ki a gépből.
Legjobban a masszírozás esett. Igaz, három masszőrt is kipróbáltam, mindegyik értette a dolgát, kíméletesen bánt a fájó részek megdolgozásában. Azért egyet kiemelnék,- negatív példaként. Nem szabad elvárni a betegektől, hogy percre pontosan mindig ott legyenek. Mindig közbejöhet valami. Ez az egyébként jól dolgozó hölgy lehetne rugalmasabb is.
A tangentorról is szólni szeretnék. Amikor bekerültem, nem fájt semmim. Az első kezelés után úgy éreztem,- hogy most már mindenem fáj. Ez hozta ki legjobban a fájdalmat, - és ez után tudtam koncentráltan oda kérni a kezeléseket,- ahová legjobban kellett.
Most ugyan még csak eltávozásra jöttem haza,- de úgy érzem,- mintha megfiatalodtam volna. Igaz,- még fáradt vagyok a sok „kínzástól”, - de tudom, hogy erre szükség van ahhoz,- hogy a hétköznapok gond nélkül telhessenek.
Végül, de nem utolsósorban a nővérekről pár szót. Ha arra jártam és látszott rajtam, hogy valamit kérni szeretnék, -”Miben segíthetünk”? volt a kérdésük. És segítettek mindenben, amiben lehetett. Leginkább a kaja volt számomra ehetelen: A „fekete, - magvas kenyeret” egyszerűen nem voltam képes megenni. -Kaptam helyette zsemlét,- így sikerült átvészelnem ezt a három hetet,- amit úgy éreztem: A Béke Szigetén töltöttem.
Köszönöm a betegek nevében is azt a szerető gondoskodást,- amit ottlétünk alatt kaptunk a Kórház összes dolgozójától. Kívánom,- hogy még sokáig szolgálják így a rászorulók gyógyítását.
Végül Kellemes Karácsonyi Ünnepeket Kívánok és BUÉK 2010-re!
Szeretném,- ha jövőre is ilyen körülmények között találkozhatnánk!
Várszegi Szilárd
a 102-es szoba ideiglenes lakója
Bizonyos szempontból ma is annak számít: A betegek oldaláról nézve.. Ami nagyonis dícséretes ebben a nehéz helyzetben. Itt a „dolgozók” az orvosoktól kezdve a takarítónőig úgy végzik a „munkájukat”, hogy a beteg azt érzi, érte vannak, nem fordítva.
A „másik” szempont szerint, a dolgozók oldaláról nézve) inkább a „béka szigetéhez” kezd hasonlítani. Miért gondolom így? Mert a „szinvonal”- (bér és élet egyremegy) ma is ott van, ahol kb. 2002 tájékán volt, amikor az 50 %-os béremelést megkapták. Azóta a kórház bővült egy szinttel, a beteglétszám szintén, a dolgozók létszáma maradt.. Ami egy szempontból dícséretes, hiszen senkit nem küldtek el, de ma ugyanannyi embernek kell ellátnia 200 beteget, mint a fejlesztés előtt 150-et.
Hogy a betegek ebből semmilyen hátrányt nem éreznek, az ott „dolgozók” lelkiismeretes munkájának és hivatástudatának köszönhető. Pedig a körülmények megváltoztak!
A kórházak általában deficitet termelnek. A Rehabilitácoós Központ ez alól kivétel VOLT. Ma is nyereséges, csakhogy ebből már nem kapnak azok, akik megtermelik, a megyei kórháznál csapódik le a „nyereség”, ami arra elég, hogy a veszteséget annullálja..
Ennek ellenére mi sem változott, a „beteg” ebből nem érez semmit. Úgy éreztem magam, mintha a Béke Szigetén töltöttem volna el az év végét, nyaralással. Ha az ember „hallgat”, meghallja a panaszokat is..Ma rosszabb az anyagi helyzete minden dolgozónak, ezzel szemben több a munkája.. Mégis hangos zokszó nélkül végzik a dolguk.. De vajon meddig lehet elvárni, hogy az elvégzett munka elismerés nélkül maradjon?
Szeretném, ha a minőség megmaradna és sikerülne még igénybe vennem az intézményt.. Nem vagyok mai gyerek: Sok időm nincs megtapasztalni, hová fejlődik a „színvonal”? A BÉKA ül – e rajta továbbra is, vagy megmarad a BÉKE SZIGETÉNEK?
Az utóbbit szeretném. Legutóbbi ittlétemkor az „A” osztályon voltam, most a „B” -be kerültem. A főorvosasszony nagyon kedves volt, minden külön kívánságomat teljesítette, viccesen megjegyezte a felvételkor:
„Felvitte az Isten a dolgom”.
Mire Én megjegyeztem:
„De jó kezekbe kerültem”.
Ha ilyen mértéknen romlik az állapotom és minden alkalommal feljebb kerülök, rövidesen elérem az ötödik szintet. Ott már csak két választásom lesz:
Vagy a Jóistennel fogok beszélgetni a világ dolgairól,
vagy az ördöggel forgatom a bibliáját..
Addig, amíg erre sor nem kerül, szeretnék inkább a Béke szigetére visszatérni,
ha a sors engedi.. Csak azt a csúnya BÉKÁT le lehetne szoktatni arról,
hogy RÁÜLJÖN arra a bizonyos vonalra...
Várszegi Szilárd
a 202-es szoba ideiglenes lakója
u.i: Nagyon jól éreztem magam mindkét alkalommal… De a „különbséget” az ott dolgozók nagyonis érzik.. Mi még nem. Remélem, hogy sokáig megmarad (nem csak ez a kórház) a betegek számára továbbra is a Béke szigetének…
Habár a legjobb az lenne, ha az egyik hozzászóló „jókívánságai” beteljesülnének.
Az lenne szép, ha nem egy kórház, hanem egy kis ország lenne Európa közepén a béke szigete.
Ha Magyaroszág nem a széthúzás, irígység és a "meg nem gondolt gondolat" országa lenne. Ha ez a ránk nehezedő agresszív hatalom kipréselné állampolgárainkból a felismerést, hogy széthúzás helyett összefogásra, vakhit helyett gondolkozásra, felelősségvállalásra van szükség. Talán egyszer eljutunk eddig a felismerésig. (Csak nehogy késő legyen.)
