Mi  lesz  veled,  egészségügy?

Egy  hét  nem  számít  hosszú  időnek  kórházban, de  arra  elég,  hogy  hű  képet  kapjunk  a  jelenlegi  viszonyokról. 

Mi  lesz  veled,  egészségügy?

Hogy  mi  lesz,  azt  csak  sejteni  lehet:  Csőd. Abból,  ami  már  van: Káosz. Mert  ahhoz  képest,  milyen  volt  még  akár  néhány  évvel  ezelőtt,  a  mai  helyzetre  egyetlen  megállapítás  a  jellemző:  Siralmas.

Pedig  a  Sátoraljaújhelyi  Erzsébet  Kórház  valamikor  az  élvonalhoz  tartozott. A  régi  szárnyakat újakkal  bővítették,  amelyek  mára  úgy  leamortizálódtak, hogy  azt  hinné  az  ember:  száz  éves,  holott  nem  több  25  évesnél. Igaz,  a  kórház  ma  is  „épül”,  de  az  új szárnyak  fényét  nagyban  lerontja  az  elhanyagolt  állapotban  levő  épületek  látványa  és  a  tapasztalható  közérzet.

A  végeredménnyel  kezdem:  egy  hét  kórházi  kezelés  után  ROSSZABB   állapotban  jöttünk  haza  a feleségemmel, mint  ahogy  bekerültünk. Minimum  egy  hét  kell  a  kórházi  „pihenés” kipihenésére.

Azt  az  elvet  vallom,  hogy egy  infúziós  kezelésre, ami a  mi  korosztályunknál már  szükségszerű rendszerességet  igényel, akkor  kell  bemenni,  amikor  még  képes az ember ellátni magát, nem „viszik”. Mert ha vinni kell, már nagy  a  baj. Előjegyzéssel  mentünk,  amikor  a  nyári  munkák  és  az  elfoglaltságaink  engedték. Ezzel  nem  is  volt  semmi  gond.

A  gond  a  tisztálkodásnál  volt. Erre az  egész  „osztályon”  alig  volt  lehetőség. A  közös  fürdőszobák /úgy  a  férfi mint  a  női  oldalon/ szinte  használhatatlanok  voltak. Volt  ugyan  EGY  használható  zuhany /a  három  használhatatlan  mellett/  de    VILÁGÍTÁS   ott  nem  volt. Kézmosási  lehetőség  sem. De  a  legnagyobb gond  a  betegek  felelőtlen  magatartásával  volt.

Régen,  amikor  még  a  pszichés  betegeket  egy  osztályon,  a  pszichiátrián  „ápolták”,  aminek népies  neve nemes  egyszerűséggel  bolondok  háza  volt, nem  volt  gond, mert a  könnyebb  eseteket,  akik  csak  bejártak,  ellátták  és  mehettek  dolgukra, a  „bentlakókat” pedig  szakszerűen  egymástól elválasztva egészségkárosodás  szerinti mértékben a megfelelő, /zárt/  osztályon kezelték.

Így  nem fordulhatott  elő, hogy a  nem  egyforma  súlyosságú  betegek  egymással  konfliktusba  keveredjenek.

Az  még  rendjén való hogy  a magatehetetlen betegeket  egy  kórterembe  csoportosítják  a könnyebb  ellátás  érdekében. Azt  viszont  nem  értem,  miért  nem  a  használható  részbe  rakják  az  önellátó  betegeket. Vagy  kell  a  hely  a  „kiválasztottak”  számára?

Az  orvosok  is  belefásultak  máraba  az áldatlan  állapotba,  hogy  Ék  gyógyítani  szeretnének,  csak  nincs  rá  fedezet. Ugyanis  az  egészségügyből  kivont  pénzek  qrvára  hiányoznak  a  gyógyszerellátásnál, a  segédeszközöknél. így  egyenesen  hálásak  azon  betegeknek,  akik  saját  gyógyszereik  használatával  mentesítik  a  kórházat  a  pluszköltségektől.

Hogy  az  infuziós  anyagokról  már  ne  is  beszéljek.  Az  NaCl  az  megvan. Mégsem  „palcedót”  kap  a  beteg,  mert  a  sóoldat  már  gyógyszernek  számít,  még  ha  hiányoznak  is  belőle  a  gyógyuláshoz  szükséges  egyéb  adalékok. Az  infúziós  tű  is  megér  egy  misét: Ember  legyen  a  talpén  az  a  nővér,  aki  úgy  tudja  összeszerelni,  hogy  ne  folyjék  ki  a  „lé”  fele. Nagy veszteség  nem  történik,  legfeljebb  a  „sóoldat” bizonyos  hányada  a  kórházi  lepedőknek  ad  külön színezetet,  némi  vérrel festve.

Külön szót  érdemel  maga  a  „szúrás”  minősége. ritka,  mint  a  fehér holló  az  a  nővér,  aki  100 %-os  biztonsággal találja  el,  hol  is  van  a  véna. Így  a  betegek  kezén  nem  ritka,  hogy  Naaagy  Magyarország  térképét  rajzolja  ki az  elfuserált  szúrások  sokasága.

Azt  sem  lehet szó  nélkül hagyni,  hogy  a  „nagyvizit”  alkalmával az  orvosok végigjárják  a  betegeket, „egy  szóra”  ha  megállnak egynél, az  már eredménynek számít. De  hogy  a  beteget tájékoztatnák,  hogy  mit  VÁRNAK   még tőle,  milyen  további  vizsgálatokra  számíthat,  arról  szó  nincs. Azt  is  csak  a  Zárójelentésből  tudtuk  meg,  hogy  menni  kell  CT  és  nyaki  ultrahang  vizsgálatra. amit  a  kutya  nem  közölt  velünk,  de  szerintem  szükség  sincs  rá. a  feleségem  rákérdett: Te  tudod,  minek  ez  nekünk?

-Hogyne  tudnám!  Ezért  a  kórház  pénzt  kap  az  Egészségbiztosítótól.   Persze  ez  csak  „feltevés”, de  nagy  a  valószínüsége. Különben  ha  szükség  lett  volna  rá, már  akkor  megejtik, amikor  bent voltunk.

Viszont  volt  a  feleségemnek  egy  gennyes  sebe,  ami  hétfön  kifakadt. mire orvoshoz  került  vele,  már   SZERDÁT  ÍRTUNK,   és  majdnem ráment  az  ujja,  de  a  szakszerű  beavatkozás  következtében  megúszta  egy  tetanusszal. Ha  nem  figyelek rá,  most  hiányozna a  bal  hüvelykujja. Jó,  ha  a  beteg  néha   SZÓL  a  saját  érdekében,  mert  helyette  más  nem  fog  „szólni”.

Mindent  egybevetve: Az  öt nap  zavartalanul,  de  eredmény  nélkül  telt  el. Ha  azt  nézem,  hogy az állapotunk  egy  fikarcnyival  sem  lett jobb, sőt  a  kedélyállapotunk  rosszabb  lett,  egy  hét  kellesz  a  kiheveréséhez.

De  ezért  nem  a  kórház,  még  csak  nem  is  az orvosok  és  nővérek,  de  a betegek  sem  a  felelősek.  A  „rendszer”,  az llam  a  hibás, aki  pénzt  von  ki  az  Egészségügyből,  aki  a  lehetetlen  körülményeket  létrehozza,  aki  a  betegek  kedélyét  nagyban  befolyásolja  a hazugság-politikájával,  hogy   JOBBAN  ÉLÜNK,    mint  valaha..

Hogy  ez  az  agymosás  mennyire  hat, arra  bizonyíték: egyik  szobatársamnak   kénytelen voltam  azt mondani:  Maga  annyira  „sötét”,  hogy  már  ki  se  lát  a  fejéből.  Meg  se  sértődött,  szerintem  fel  sem  fogta,  mit  mondtam.

Mi  lesz  veled,  egészségügy?

Szerintem  ugyanaz,  mint  az  oktatásüggyel. Csőd.