Hány élete van egy embernek?
Valójában egy. De ha a Sors kegyes az emberhez, lehet akár több is.
Vannak játékok, ahol eleve három „élettel” indul neki a játékos a feladatnak. És ha sikerül eljutnia végcélig, nyer. Ha nem, nem.
Ilyen a „nagybetüs ÉLET” is.
Én is kaptam még egy esélyt: Ezért írásomnak akár adhatom a „Plusz húsz év”-et is.
Plusz húsz év
Aki ismer közelebbről, tudja: Ma éppen 20 éve annak, hogy „újjászülettem”. Egyszer már feladtam: a betegség, a kilátástalan jövő, a képességeim nagyrészének elvesztése következtében nem akartam tovább élni.
Hogy most mégis „Kettős jubileumot” ünnepelhetek, abban jelentős szerepe van egy „Angyalnak”. aki mellesleg a feleségem, és aki akkor is mellettem állt, amikor a legmélyebb gödörben voltam.
Erről az időről a Naplómból tájékozódhat az, aki nem olvasta annakidején. Az első szemelvény alatt továbbiakat talál ebből az időből.
http://szilardba.blog.hu/2008/11/24/depresszios_lettem
Kettős jubileum
Köszönöm a Sorsnak az elmult húsz évet, amiben volt az öröm mellett bőségesen üröm is. Talán éppen ez az oka, hogy írásra vetemedtem, pedig már azt ígértem, hogy nem fogom ezzel terhelni mások idejét.
Különösen a második jubileum az, amiről szólni kívánok ebben a rövid írásomban. Az ultiról, ami nem csak játék számomra, hanem az élet értelmét adó szórakozás, amiért úgy érzem érdemes volt akkor az Életet választani. Hiszen ebben értem el a „második életem” sikereit.
Kevés ember mondhatja el magáról, hogy kétszeres országos bajnok lett, volt az „Év Játékosa” és vezette is valaha a „ranglistát”.
Nekem megadatott. A szerencse kereke forgandó, egyszer fent, egyszer lent. Ez természetes. Az nem az, hogy olyanok osszák az észt az asztal mellett, akiknek ez jócskán hiánycikk, legalábbis ami az ultihoz szükségeltetik.
Márpedig itt tartunk: Nemkívánatos személy lettem ott, ahol a legtöbbet tettem azért, hogy Sárospatak neve fényesen csillogjon a majdani ultis enciklopédiákban. Hiába: „Senki nem lehet próféta a saját hazájában”.
Kudarcot vallottam, mint „oktató”, hiszen ha az illető „alany” nem akar megtanulni tisztességesen játszani, erővel nem lehet beleverni az észt.
Vannak barátaim az ország minden tájáról, akiktől megkapom a tiszteletet. Egy hely van, ahol nem: Ez a hely Sárospatak.
Megtaláltam az okát is: Irigylik azt, amit én tudok, Ők meg nem. Belátom, hogy jobb a békesség kedvéért ráhagyni a „hülyékre” hogy azok, mint megtanítani őket akaratuk ellenére logikusan gondolkodva játszani.
Úgy döntöttem, szakítok az eddigi szokásommal: Elmentem játszani akkor is, ha ez nem okozott osztatlan örömöt, inkább bosszúságot. Csak azért, hogy kilegyen a parti, hiszen a játékhoz minimum 3 fő szükséges. Kiváncsi vagyok, vajon ezek után meg fog – e felelni az a játékos, akit már egyszer „eltanácsoltak” az asztaltól, mert abszolút analfabéta volt a játékhoz?
Az Ultiszövetség honlapja elméletileg arra szolgálna, hogy ott a kritikai megjegyzésekből kialakuljon egy építő jellegü vita, amivel előre lehet/ne/ vinni szép játékunk ügyét. Viszont pont ez nem alakulhat ki, hiszen a Vezetők passzívitása folytán semmiféle vita nem folyik a honlapon.
Van egy költői kérdésem: Mi a bánatos francnak kéri a főtitkár, a tagság mondja el javaslatait az új sorsolóprogramról és a jövő terveiről? Hol és hogyan, ha párbeszédre nem hajlandó azokkal, akik ezt próbálják megtenni?
Szomorú vagyok. Nem azért, mert többet nem fogok Sárospatakon bosszantani senkit, hanem az ulti jövőjét illetően. Az ilyen hozzáállás mellett minden marad a régi kerékvágásban: A „vidék” és Budapest egymást fogja okolni, hogy az évek óta óhajtott „közös nevező” csak nem akar létrejönni. Hogy ebben ki a felelős? Egyszerű a válasz:
Budapesten három évvel korábban indult el az ulti mint versenysport, a „vidék” viszont a helyett hogy egy már működő szervezethez csatlakozott volna, csinált egy újat, ami még nem lett volna baj, de a „kishal le akarta nyelni a nagyhalat”, csak a torkán akadt.
A mindenkori Ultiszövetségi Elnök és Főtitkár hibája az, hogy ez az áldatlan állapot napjainkig fennáll.
Nem véletlen, hogy 2006 óta Budapesten változatlan a Vezetés összetétele, az Ultiszövetségben viszont azóta legalább egytucat tisztségviselőt fogyasztottunk el.
Szerintem egyikük sem nézett akkor sem, azóta sem tükörbe. Pedig nem ártana megismerni magukat: Meglátnák, „ki van a képen”…