Az  egyik  szemem  sír,  a  másik  nevet!

Ezt tudom mondani a hétvégéről, amit a sárospataki kirándulásunkon éreztem. Hiszen volt ok örömre,bosszúságra és bánatra  egyaránt. Örömre a Kapcsolatos társak jóvoltából, bosszúságra a versenyre jelentkezett ultisok létszám alakulása miatt,bánatra pedig a feleségem kórházbe kerülese okán.Erről már beszámoltam a blogomban, amit aki még nem olvasott, - itt pótolhatja.  http://szilardba.blog.hu/2011/03/01/hattyudal_10

El voltam keseredve: Mi lesz a hétvégi programokkal? Hiszen lemondani „csőd”, megcsinálni  szinte lehetetlen. Aztán jött segítség több oldalról. Megmaradt unokatestvérem  vállalta  a  legnehezebb  feladatot, helyettesíteni a  feleségemet. Klubtagjaim pedig, hogy a munkából aktívan kiveszik a részüket. Nem így az ultisok: 50  ígérte, tíz jött el. Ezért sír az egyik szemem. A Barátaim eljöttek, vígaszt  nyujtottak  abban,  hogy  ne  adjam  fel  a  harcot. Mert az élet harc, és megéri a  világ,  ha  az  ember  az  marad,  ami  volt:  szabadlelkű  „diák”,  aki  holtig  tanul.

Pl. azt, ne bízzak senkiben, különösen a helybeliekben: Ugyanis  még  senki  nem  lett  próféta a saját  hazájában. Első nekikeseredésemben nagyon rossz véleményem volt mindről. Ezt a későbbiek során sikerült leredukálnom a  sárospatakiakra. (meg  néhány településre)  A  többiek  viszont, -  akik  eljöttek, bebizonyították:  vannak  rendes  emberek az ultiso  társadalmában  is. Akárhogyis  alakult,  nem  sikerült  az  örömünket  elrontani: a  verseny  jó  hangulatú volt, aki ott volt,  örült annak  hogy  ott  lehetett. Sportszerű  és  kellemes  játék  alakult  ki. Ez  volt  a  „Hattyúdalom”,  amivel  elbúcsúztam  az  általam  szervezett  versenyektől,  de  nem  búcsúztam  a   JÁTÉKTÓL.          Viszont  „elbúcsúztam”  Sárospataktól.  „Nem  akarok  debreceni  diák  lenni”!   mondta  Nyilas  Misi  ama megalázó  nyomozás  után. Nem akarok Sárospatak versenyzője  lenni!  Mondtam  én,  miután  nem  találtam  egyetlen  ultist,  aki  a   TIZENKETTEDIK lett  volna,  hogy  kellő  létszámmal  tudjunk  játszani.

Minden jó, ha jó a vége! A feleségem  hazakerült a kórházból, a  klubtalálkozó is sikerült, a  verseny is megvolt, anyagi csőd nélkül éltem túl. Hogy a patakiak így álltak hozzám, azt nem csodálom: mióta  itt versenyzek, tudom, mire számíthatok. Elutasításra és irigységre. Nehéz megemészteni, hogy tanulhatnának tőlem, ha elfogadnának engem. Erre soha nem lesznek képesek, mert akkor be kéne vallani,  hogy  „Nem  mind  arany,  ami  fénylik”!

Levontam a tanulságot: Nem akarok tovább olyan szekéren utazni, amelyik nem vesz fel szívesen. Nem leszek tagja olyan egyesületnek tovább, amelyik nem tisztel meg a bizalmával. Van  egyesületem,  amelyik  szineiben  versenyezhetek, mert  ez  jelenti  nekem  az  Életet. De a sárospataki  egyesületben  befejeztem  ténykedésemet. Ahol  nem  tudok  „egy”  ultist  meghívni,  hogy  kerek  legyen  a  létszám, ott  nincs  keresnivalóm.

Megköszönöm azok részvételét, akik megtiszteltek jelenlétükkel. Külön megemlítem Bartos Gábort, Solti Istvánt, Németh Józsefet  és Uthy Ilonát, akik megígérték és eljöttek -Nem  innen  a  szomszédból: Budapestről és Győrből. Köszönöm Mészáros Károlynak, Bacskai Istvánnak és  Szarvas Jánosnak, hogy  Kisvárdát  képviselték. Köszönöm Ladányi  Zoltánnak, Keksz Kálmánnak  és  Nagy Istvánnak, hogy  Debrecenből  itt  voltak.                      A  többieket  nem  említem  meg: még  arra  sem  érdemesek. Mi  ebből  a  tanulság? Azt  levonom  magamnak.

Adalék a klubtagok írásaiból, kiegészítésül: milyen különbség van Ember és azok között, akik annak látszanak. A történetet egyik legkedvesebb Klubtársamtól vettem kölcsön. Olvassátok szeretettel, amilyennel  közzétette.

 Napsugár  írása.   A JEL   A fiatalember magában ült a buszon. Kitekintett az ablakon.Alig múlt húsz éves, csinos, finom arcvonású fiú volt. Egy nő ült mellette. Miután kicsit kedvesen elbeszélgettek a meleg tavaszias időről, a fiú  váratlanul így szólt:Két évig börtönben voltam. Ezen a héten szabadultam, úton vagyok hazafelé. Áradt a szó belőle. Elmesélte, hogy egy szegény, becsületes családban nőtt fel, és az a bűntett, amit elkövetett mekkora szégyent és fájdalmat okozott szeretteinek, akiktől a két év alatt semmi hírt nem kapott. Tudta, hogy szülei túl szegények ahhoz, hogy vállalják az utat és meglátogassák a börtönben. Tudta, hogy tudatlannak érzik magukat ahhoz, hogy levelet írjanak. Mivel választ nem kapott, ő sem írt nekik.Szabadulása előtt három héttel tett egy utolsó, reménytelen próbálkozást, hogy kapcsolatba lépjen velük. Bocsánatukért könyörgött, amiért csalódást okozott nekik. Miután kiengedték, felszállt az első buszra,ami a házuk előtt haladt el,ahol felnevelkedett, és ahol még most is élnek szülei. Szüleinek megírta, hogy megbocsátásuk jeléül egy jelet kér tőlük. Olyan jelet, amit jól lát az autóbuszból: ha még visszafogadnák őt, kössenek egy fehér szalagot a kert almafájára. Ha ezt a jelet nem látja, nem száll le az autóbuszról, és örökre távozni fog életükből. Az úti célhoz közeledve a fiút egyre nagyobb nyugtalanság töltötte el.Nem mert az ablakon kinézni. Biztos volt benne, hogy az almafán nem fogja meglátni a szalagot. Útitársa, aki végighallgatta történetét, udvariasan megkérte a fiút: - Cseréljünk helyet. Majd én figyelek az ablakból. Éppen csak néhány ház előtt haladt el az autóbusz, amikor a nő  meglátta az almafát. Könnyeivel küszködve, kedvesen megérintette a fiatalember vállát:  - Nézze! Nézze! Az egész fát szalagok borítják.
Hányan lesik a te almafádat, keresik a megbocsájtás kis jelét rajta? Ne halogasd, menj és tüzd ki rá!!

Ha részletes beszámolót vártatok tőlem, csalódást kell okoznom: -Elégedjetek meg egy  klubtag beszámolójával, amire azt mondtam: Olyan profi, hogy nincs lelkem másikat írni. Tökéletesen fedi a valóságot. Akinek van róla véleménye, tegye meg. Elvégre egy közösség vagyunk. Hogy  a  kártyás  életből  vegyem  az  idevágó  mondatot: Együtt sírunk,együtt nevetünk! Ez a mai politikában is időszerű!Ha nem végezzük jól a dolgunk, az  Együtt-sírás  marad részünkre. Nevetni  a Fidesz és Orbán  fog  ki  minket,  mert  a  „piszkos  munkát”  elvégezzük  helyettük.                                                         -Vénasszony (aki  nem  öregasszony)  beszámolója  a  Sárospataki Klubtalálkozóról.

A találkozó jól sikerült.Csütörtök délben értünk oda, elfoglaltuk helyünket a szobákban, kicsomagoltunk. Ebéddel vártak bennünket. Húslevest ettünk csigatésztával, a főtt húst és zöldségeket is elfogyasztottuk. Gondolom, másnak is ízlett, mert nem volt maradék. A leves után sülthús krumplival, senki nem maradt éhen. Az ebédet Szilárdbá rokonai készítették,sajnos a felesége a hét elején kórházba került. A vendéglátók igazán kitettek magukért. Vittünk sütiket, lehetett azt is enni, és itt tudtunk kávét is inni, de nagyon finom bor volt. Volt aki sört ivott, vagy ki tudja, még mi minden volt a poharakban.  Minthogy igencsak elmúlt az idő, délutánra pedig vártuk az MSZP helyi képviselőit, ezért azokat a programokat, ami sétával járt volna, elhalasztottuk másnapra. A helyi MSZP vezetője beszámolt arról, hogy mi is a helyzet Sárospatakon és környékén a baloldali politizálással. Ő is arról tudott beszámolni, hogy sajnos mindent elfoglalt a Fidesz, a fiatalok, de a még dolgozó középkorúak sem merik bevallani politikai beállítottságukat egzisztenciális okok miatt. Finom bort kaptunk, amit mindnyájan megkóstoltunk. Mi süteménnyel, pogácsával kínáltuk őket. Este hárman mentünk a helyi fürdőbe, úszni. A két fiú jól megváratott. Azt mondták, eltévedtek az öltöző labirintusában. Ezt ellenőrizni nem tudtam. Szilárd bá értünk jött, már várt a vacsora: a töltöttkáposzta, Sárkányszekér pedig töltött padlizsánt készített. Vacsora után még nem volt kedvünk nyugovóra térni. Négyen úgy döntöttünk,megpróbálkozunk egy kártyajátékkal, amely játék és nem sport. Römit játszottunk. Szilárd felénk se nézett, az ulti mellett ez neki nem is számít kártyának. De nekünk jól esett, ezt ő sose érti meg, mert ez nem verseny volt.Tündérke összebarátkozott a vendégsereg legifjabb tagjával,  Janikával. Ő Harciaspisti kisfia.Tündérke tiszteletbeli unokájának,Janika pedig nagymamájának fogadta. Janika most 6 éves, és nagyon jópofa kisfiú. A kényelmes szobákban, a csendes helyen nagyon jól tudtunk pihenni. 

Reggel a többség beszalonnázott. Összepakoltunk. Megbeszéltük: az egyik autó ma hazamegy, a másik egy napot marad. Elindultunk a Tanítóképző meglátogatására. Találkoztunk Szilárdbá tanítványával, Ő kalauzolt minket. A Művelődési ház következett. Makovetz  Imre  alkotása. A  Sárospataki vár is érdekes látnivalókat kinált azok  számára, akiknek  nem  okozott  megoldhatatlan  feladatot  a  vár  lépcsőinek  megmászása. Átrándultunk Bodroghalomba.A legszomorúbb percek következtek Várszegi Ibolya sírjánál.Élt 1960-1979-ig. Erről nem írnék többet,aki meg szeretné érteni  klubunk vezetőjét, annak jó, ha tudomása van erről a sírról. Kis elcsendesedés után az általános iskolába mentünk, ahol Szilárdbá hosszú évtizedeken át tanított. Az igazgatónő fogadott, az informatikai terembe invitált. Digitális tábla és 20 számítógép volt ebben a kis falusi iskolában.A hölgy Szilárdbá diákja volt.Nagy szeretettel beszélt egykori tanárjáról, és beszélt az iskola jelenlegi helyzetéről, eredményeiről. Átmentünk az ebédlőbe, ahol nagyon finom ebédet kaptunk. A menü: húsleves cérnatésztával, zöldségekkel,  rántotthús zöldséges rízs körettel, savanyú uborkával. Szilárd bá telefonüzenetet kapott, hogy már otthon a felesége. Úgy döntött, hogy a lábadozó feleségét nem hagyja magára, viszi őt is a pataki panzióba, pihenni.  Elindultunk az autókkal, megnéztünk egy kis falusi házat, ami múzeumként van berendezve. Nagyon érdekes volt nemcsak nekünk városiaknak. Hímzések, ruhák, bútorok, kis bölcső. Az istállóban különböző szakmák szerszámait is láthattuk. Az utunk Vajdácskára vezetett, hogy felvegyük Szilárdbá feleségét. Aki nem engedett anélkül továbbmenni, hogy be ne hívott volna. Láttuk azokat a körülményeket, ahogy Szilárdbá él az asszonyával, egyszerű körülmények között. Egy kicsit beszélgettünk, de azután mennünk kellett tovább.

Hátra volt még a cukrászdába. Kávé és kóla után a kis pincérlány hozta a tortát.Csillagszóró volt rajta, meg két kis gyertya: hetes és hármas. Énekeltünk neki köszöntőt, elfogyasztottuk a finom tortát, beszélgettünk egy kicsit még, azután érzékeny búcsu, és mi elindultunk haza.Éva vezetett, elöl ült a gyerekülésben Janika, mellette az új nagymamája, Tündérke. Mögöttük a férjem, és én, a hátsó üléseken pedig Harciaspisti és Kalmik. Hazáig jókat beszélgettünk. Ez a kirándulás sokáig megmarad az emlékezetemben. Mégegyszer köszönjük a vendéglátóknak, az ötlet kiváló volt.  Nagyon jól éreztük magunkat!

 A  végére  hagytam  egy  jellemző  hozzászólást:

Kicsit morbid de ez jutot az eszembe: El tudlak képzelni amint az út végén felmész a menyországba, és az ottani Kapcsolaton elkezded szervezni a csapatot hogy segitsenek az itt maradtaknak.                              Ott sem fogsz ülni a seggeden nyugodtan.
Örülök hogy ott lehettem, amikor a feleséged hazajött. Láttalak olyan örömmel az arcodon, ahogy csak azok tudnak örülni, akik visszakapták a legfontossabat: Más személyben, de a saját életüket.

Amire  én  ezt válaszoltam: 

 Köszönöm,  úgy  általában  mindőtöknek. Amit  Te  írtál,   arra Rajkin azt mondaná, ha még élne:

VÄN   bännä  WÄLÄMI.  az    IGAZSÁG.