Mi a baloldal, ki a baloldali?    megjegyzések egy vitához  Se háború se béke így írható le a baloldal belső helyzete. A 2010-es választási vereséget követően nem volt elég politikai, emberi, intellektuális és morális erőnk az okok részletes feltárására, az elemzésre. De lassan lejár az idő, belátjuk, nem lehet sokáig a múlton rágódni. Aki akarta megtette, aki nem, az már nem is fogja.Hogy elkerüljük, mederben tartsuk a sokszálú, a politikában természetes módon személyi, hatalmi szándékokkal is átitatott vitát, érdemes a legfontosabb kérdés megválaszolásával kezdeni a jövő építését: mit jelent ma baloldalinak lenni?A vitákban a legtöbbször konkrét, értelmezhető és megvitatható kifejtés nélkül hangzanak el megjegyzések arról, hogy merre menjen az MSZP. „Forduljunk balra!” – javasolják befolyásos politikai vezetők és támogatóik. Mások szerint balközép néppárttá kellene alakulni, de nem mondják meg, mit értenek ezen kijelentés alatt. Mi, a Demokratikus Koalíció vezetői, tagjai amellett érvelünk: Úgy építsünk balközép pozíciót, hogy egyidejűleg nyissuk ki a velünk együttműködni akaró demokraták számára is a pártot. De hallgatva ezeket a kijelentéseket, az az érzésünk, hogy ezek a szavak sokszor arra jók, hogy elfedjék a valóságot. Azt, hogy melyek is a tényleges politikai, személyi, szervezeti, hatalmi szándékok. Így szellemi küzdelem helyett politikai szellemek csatája zajlik. Ebben nem akarunk részt venni. Mi világosan akarunk beszélni. Azalábbiakban tisztázni szeretnénk, hogy mi a Demokratikus Koalícióban miként gondolkodunk a baloldal múltjáról. Első lépésben, rövid történelmi, történeti reflexiókat fogalmazunk meg. Nem elemezzük a jelenlegi magyar politikai helyzetet, nem foglalkozunk a hatalmon lévő kormánnyal vagy az ellenzék, benne az MSZP kívánatos politikájával. Ezek egy következő dolgozat témái lesznek. Most arra törekszünk, hogy a baloldaliság mibenlétének politikai viták számára leegyszerűsített történelmi értelmezését adjuk, hogy kiszabadítsuk ezeket a vitákat a semmitmondás önmagába záródó köreiből. tehát nem vállalkozunk programadásra. Ezzel az írással még nem adunk programot sem a baloldal sem Magyarország számára. De nem titkoljuk, ambíciónk, hogy a következő választások előtt megfelelő időben átfogó javaslatokat fogalmazzunk meg arra is, mit kell tennünk egy szabadabb és igazságosabb Magyarországért.A szabad ember, a szabadságelvű társadalom igénylése átfogó köznapi vágy. Illyés Gyulával értünk egyet, aki az 1939-ben publikált nagyhatású „Ki a magyar” című tanulmányában azt írta, hogy legnagyobb örökségünk a szabadság. „Aki a szabadságot szereti, az becsüli és szereti más szabadságát is.”-Mi azt gondoljuk, hogy minden emberi törekvés legnemesebb lényege a szabadságvágy: a politikai, kulturális, szociális értelemben szabad ember, a szabad közösség, a szabad társadalom. Minden emberi küzdelem célja: megszabadulni a szabadság hiányától, alávetettségtől, a szolgaságtól. Gondolkodásunkban a szabadságra való egyéni és közösségi törekvés áll az egyéni, társadalmi, közösségi, nemzeti küzdelmek középpontjában. A szabadság negatív értelmezése a politikai, kulturális, gazdasági, szociális jogok korlátainak hiányát, pozitív megközelítése az gyanezen jogokkal való élés lehetőségének megteremtését jelenti. A szabadság lehetőség és esély a teljes életre. Értelmezésünkben az egyes politikai irányzatok,szociáldemokrata, konzervatív,liberális eszmék nem a szabadság elsődlegességének megítélésében különböznek egymástól,hanem hogy miként kívánják berendezni a szabadság világát, hogy mikor, milyen feltételek mellett, milyen társadalmi csoportok érdekében kívánják korlátozni a csorbítatlan szabadsággal való élés lehetőségeit. Meggyőződésünk szerint a baloldal olyan olyan szabadságpárti politikai, kulturális és erkölcsi mozgalom, amelynek célja, hogy ha kell, akkor az erősek, a hatalmasok, a befolyásosok méltányos korlátozásával is biztosítsa a gyengék, az alávetettek a kiszolgáltatottak politikai, kulturális, gazdasági és szociális szabadságának minél szélesebb körű és minél teljesebb érvényesülését. A baloldal tehát a szabadság teremtette közös (kollektív) biztonság politikájának képviselője.

 I.     Eszmei, történelmi előzmények  1. hagyományos baloldaliság: a szocializmus fogalma  

Amióta az emberek csoportja társadalommá alakult, gyorsan szétvált urakra és szolgákra. Mindenki természetesnek vette ezt, mígnem a szolgák elkezdtek lázadozni alávetettségük ellen. Miért függ az ő életük uruk jóindulatától? Miért kell nekik urukat szolgálniuk? Miért nem élhetnek ők ugyanúgy, mint az uraik? Spartacus története az ókorból erről szól, Dózsáéké is a magyar középkorból. Ők mindig a maguk adott szolgasága ellen lázadtak, fel sem merült bennük, hogy a szolgaságot, mint olyant, azaz a szolgaság rendszerét kérdőjelezzék meg. Amikor az emberek eljutnak ehhez a felismeréshez, ahhoz, hogy nem önmaguk személyes szolgaságát, hanem a szolgaság rendszerét akarják legyőzni, akkor keletkezik a szocializmus eszméje. A szocializmus a szabadságot teremtő, a szolgaságot elvető egyenlőség gondolata, annak elutasítása, hogy az emberek közül kiválasztódjanak az urak, és szolgák legyenek a többiek. A szocializmus nem azt kérdőjelezi meg, hogy valaki más az úr, és én vagyok a szolga, hanem magát a rendszert, szolgaságot, azt, hogy a társadalom urakra és szolgákra válik szét.Marx és Engels ennél is tovább lép. Feltárják, hogy miként bújhat meg a szolgaság a polgári társadalom egyenlőségemögött, amikor a piacon szabad tulajdonosként megjelenő munkás a tulajdonnélküliség kiszolgáltatottsága okán a valóságban bérmunkásként mégis csak szolga, bérrabszolga lesz. A kapitalizmus tudományos kritikája a tőkés kizsákmányolás, az értéktöbblet-termelés elméletében fedezi fel a szabadságba burkolt szolgaság közgazdaságtudományi magyarázatát, és erre alapozza a magántulajdon felszámolására épülő felszabadulás-elméletet. Erre épül a XIX. és  a XX.  század baldalisága: a modern szolgaságot, a magántulajdonra épülő tőkés kizsákmányolást kéne megszüntetni, az államosítással, a piacgazdaság felszámolásával, megszüntetve a mindennemű szolgaság alapját. A XIX és XX. század baloldalisága a munkások gazdasági emancipációja mellett a jogi emancipációért is fellép. Átveszi a korábbi szabadságmozgalmaktól a jogegyenlőség jelszavát, mindenütt fellép az általános választójogért. A marxi gondolatmenetből fontos további következtetés is fakadt: ha egyszer az alávetettek nyomorúsága a saját uraiknak való alávetettségből fakad,  ennek nincs köze ahhoz, hogy melyik nemzet urai hajtják a maguk fennhatósága alá a másik nemzetet, urastul-szolgástul. Az alávetetteknek nem a másik néptől, hanem a maguk uraitól kell a maguk pozícióját félteniük. Ebből következett Marxnál és követőinél, hogy „a munkásoknak nincs hazája”, hogy az alávetettek felemelkedését a nemzetközi összefogás, az internacionalizmus szolgálja.

 2. Az államszocializmus kudarca  

A kapitalizmus megdöntésére épülő felszabadítás koncepciójára visszatérve: a terv nem igazolódott. A kapitalizmust egy sor országban felszámolták, a szocializmust felépítették, de a szolgaság kiküszöböléséből újfajta elnyomás, újfajta kiszolgáltatottság lett. A bérmunkás kiszolgáltatottsága fennmaradt, a munkanélküliség fenyegetettsége tűnt el Az új rendszerben az alattvaló feudális jellegű személyes alávetettségével párosult. A dolgozó egyszerre függött a munkahelyi hatalmasságoktól és a nagy közösség tagjaként a közösséget uraló állampárttól. Mivel a párt ott volt a munkahelyen a kétféle, személytelen és személyes függőség egymással összefonódva érvényesült. A piacgazdaság és a tőkeviszony meghaladására tett kísérlet se szabadságot, se egyenlőséget nem teremtett. A kiszolgáltatottság egyik formájának korlátozásáért (nem megszüntetéséért) a  másik formájának megjelenésével, a jövedelmi és vagyoni különbségek háttérbe szorításáért a javakhoz való hozzáférés új különbségeivel kellett fizetni. Mindez nem jelenti azt, hogy a „létezett szocializmus” ne hozott volna százezreknek, vagy millióknak anyagi felemelkedést, mérsékelt anyagi biztonságot. A korábbi elnyomott osztályok és csoportok tagjai tömegesen szereztek egyre magasabb iskolai végzetséget, jutottak hozzá egészségügyi ellátáshoz, élvezhették az egyre kiterjedtebb társadalombiztosítás előnyeit. De az igazság az, hogy a szabadság korlátozására épülő, szociális emancipáció szocialista rendszere fenntarthatatlansága miatt megbukott. Erős és érett polgárság és mozgalmai hiányában nem ők döntötték meg a szocialista rendszereket, hanem ezek a rendszerek önmaguk súlya alatt rogytak össze, mert pár évtized alatt felélték saját erőforrásaikat.  Az államszocializmus XX. századi kudarca nem intézhető el, hogy az eszme igaz volt, csak alkalmatlan emberek rosszul tették a dolgukat. Nem azért, mert nem voltak köztük alkalmatlanok, mert nem csinálták rosszul. Mert kiderült, hogy a gondolat volt hibás. A marxi szocializmus-koncepció két téves feltevésre épült. Az egyik: a termelékenység gyors növekedésével a gazdaság teljesítőképessége gyorsabban nő, mint amennyire a szükségletek bővülnek, és megszűnik a javak szűkössége. Nem így történt. Az emberi szükségletek a XX. században   gyorsabban bővültek, és a javak szűkössége fennmaradt, és e szűkösség megszűnésére a távoli jövőben sem számíthatunk. A másik, hogy a nagyipar fejlődésével az emberi szükségletek leegyszerűsödnek, a termeléssel egyszerűbbé válik a termelés is, a gazdaság könnyen áttekinthetővé válik, ami lehetségessé teszi a piac kikapcsolásával való működtetést: az átfogó és részletekbe menő tervezést. Nem így történt. A fejlődés a tizenkilencedik századi leegyszerűsödés után a huszadik században megfordult, az emberi szükségletek nemcsak tovább bővültek, de bonyolultabbá is váltak. Bonyolultabbá vált a termelés. Nem hogy könnyebben, de egyre nehezebben tervezhetők a gazdasági kapcsolatok, és végképp nincs esély a gazdaságnak akár egy központból, akár a szereplők piac nélküli egyezkedésével való működtetésére. A piac, a tőke, az ár, a kamat, az osztalék nem nélkülözhető, a piacgazdaság, a tőkeviszony a marxi-engelsi feltételezéssel szemben nem kerül a történelem szemétdombjára.

 3. Szocializmus vagy reformizmus 

A marxi tanítást alapjaként kezelő szociáldemokrácia annak a kérdésnek a mentén szakadt ketté, miként viszonyultak a munkásosztály pártjai az első világháborúhoz. A látványos konfliktus gyökere másban rejlett: Adottnak véve a munkásosztály elnyomott helyzetét,mi a helyes út az elnyomottak felszabadítására. A revizionisták a XIX.század végén, a XX. század elején felfigyeltek arra, hogy a kapitalizmus lehetőséget kínál a munkásság anyagi és kulturális helyzetének javítására. Nem zárható ki: a pénzgazdálkodás fennmaradása, a magántulajdon megőrzése mellett is elérhető az alávetettek kiszolgáltatottságának fokozatos módosulása, részleges emancipáció a gazdasági fejlődés talaján, a béreknek a szakszervezetek által kiharcolt emelésével, a munkások kiszolgáltatottságának a társadalombiztosítás révén történő mérséklésével. Az uralmon levők és az alávetettek érdekütközése helyett lehet közöttük részbeni érdekazonosság is, és ez a háború megítélését is befolyásolta.A marxi logika mellett kitartók nem mondtak le a kapitalizmus megdöntésének, a magántulajdon felszámolásának perspektívájáról, elutasították a tőkések és munkások bárminemű érdekközösségének gondolatát, és természetesen a háborút is elutasították. Ők, a zimmerwaldi baloldaliak lettek a kommunisták. A háború megítélésében igazuk is volt. Annak alapján, amit a magántulajdon és a piacgazdaság felszámolásának következményeiről megtudtunk,a munkásosztály emancipációjának lehetséges útját illetően a kommunisták téves úton jártak. Igaz, a szociáldemokraták eleinte csak a kommunista kísérlet diktatórikus sajátosságai miatt vonták le a következtetést, hogy a szocializmusra a demokratikus berendezkedés keretei között kell törekedniük, s csak újabb évtizedek elteltével jutottak el előbb Németországban, majd még később Angliában is a magántulajdonon alapuló gazdasági berendezkedés koncepcionális elfogadásához.A munkásmozgalom Magyarországon is kettévált. A kommunisták és szociáldemokraták 1919-ben együtt próbálkoztak a tervgazdaság bevezetésével, a bethleni konszolidáció éveiben a szociáldemokraták tudomásul vették a polgári berendezkedés politikai kereteit és abban a maguk alárendelt szerepét, míg a föld alá vagy emigrációba kényszerült kommunisták kitartottak a „második magyar proletárdiktatúra” programja mellett. A felszabadulás utáni újabb pártegyesülés azután a kommunista program mentén ment végbe, és a kommunista dominanciájú új párt számolta fel négy évtizedre a kapitalizmust. A tapasztalat pár évtizedet követően arra vezette az országot kormányzó MSZMP-t, hogy tudomásul vegye a marxi elvek alkalmazhatóságának korlátozott érvényességét, 1968-tól teret engedjen a piac szabályozó mechanizmusainak, fellazítsa a tervgazdaságot, majd maga lásson hozzá a felszámolásához is. azállampárt  utolsó szakaszában valósította meg a bankreformot, az adóreformot és teremtette meg a privatizáció jogi feltételeit. Ezek a lépések a régió más országaiban az első szabadon választott kormányokra maradtak. Nem mellékes részlet, hogy e folyamat elindításában vezető szerep jutott egy egykori szociáldemokratának, Nyers Rezsőnek. A kommunista reformizmus azonban megbukott. Bukásának legmélyebb oka, hogy a „parancsgazdaság” természete szerint elfojtja, korlátozza a szabadságot, mely nélkül nem teljesedhet ki az emberi teljesítmény, az innováció, nem alakulnak ki azok a szabad emberi (gazdasági, kulturális hálózatok), amelyek a modernitás körülményei között a magasabb minőség és magasabb teljesítmény hordozóivá váltak. A szabadságelvű polgári világ, és a szabdsághiányos kommunista világ versenyében az utóbbi nem elsősorban eszmei, hanem nagyon gyakorlatias teljesítménybeli vereséget szenvedett.A rendszerváltozás után hatalomra került demokratikus baloldal a liberális párttal alkotott koalícióban magára vállalta a szociális piacgazdaság kiépítésének, a plurális demokrácia újjáépítésének kulcsfeladatait a privatizációtól a nyugdíjreformon és az igazságügyi reformon át az egészségügyi reformig. Emellett a magyar külpolitika legbonyolultabb kérdésében, a szomszédsági politikában is ugyanúgy a megbékélés politikáját vállalta magára, ahogy az európai szociáldemokrácia is visszatért a nacionalizmussal való szembeszegülés hagyományos szocialista platformjához.

 II. A baloldali kormányzás4. Vissza balra? A szocialista pártban, értelmiségi holdudvarában rendre megfogalmazódik a vád, hogy a párt feladta baloldali normáit, s amióta a párt ellenzékbe szorult – sőt, már azóta, hogy bizonyossá vált, hogy ellenzékbe fog szorulni – baloldali fordulatot szorgalmaz a párt számos politikusa. Kezdjük vizsgálatunkat az úgynevezett „nemzeti kérdéssel”, melyben a baloldali fordulatot sürgetők jelentős része irányváltást követel. Ez furcsa. Hiszen ezzel azt mondják, hogy fel kellene adni azt, amit a munkásmozgalom, a szélesen értelmezett baloldal kis megszakítással százötven éven át képviselt, és szerte a világon ma is képvisel. A baloldali fordulatot sürgetők ezen a ponton tehát éppen az ellenkezőt javasolják, azt hogy fordítsunk hátat a baloldali álláspontnak. Azt mondják, hogy félig vagy teljesen el kellene fogadni a jobboldal álláspontját, kapitulálni kellene a nacionalizmus előtt. Ez lenne baloldali fordulat? Az a vád sem állja meg a helyét, hogy a baloldal zavarban lenne a nemzeti kérdésben. Az első szocialista-szabaddemokrata koalíciónak világos álláspontja volt, és ez összhangban van a nemzetközi baloldal álláspontjával is. A baloldal nem közömbös azzal kapcsolatban, hogy az emberek számára fontos az anyanyelv, a kultúra, és fontos az azonos kultúrához tartozók közös története is, fontosak azok a szálak, amelyek a szomszéd országokban kisebbségben élő magyarokat összefűzik a magyarországi magyarokkal. Azt a problémát azonban, hogy több milliónyian kisebbségben élnek a szomszéd országokban nem lehet úgy kezelni, hogy összeugrasztjuk ezeket a magyar közösségeket és tagjaikat saját politikai nemzetük többségével és arra kényszerítjük őket, hogy válasszanak a magyarok közössége és az ottani politikai közösséghez való tartozás között. A magyar jobboldal politikája ugyanis a státustörvénnyel, a kettős állampolgársággal, a kisebbségi magyarok és a magyar állam közötti közjogi kapcsolat megteremtésével ezt teszi. Az elmúlt húsz évben a magyar liberálisok és a szociáldemokraták voltak a legkövetkezetesebbek e politika elutasításában. Helyes irányban kereste a megoldást a Horn-kormány politikája, az alapszerződések politikája is, amely egyébként azon a nyomvonalon ment tovább, amelyet korábban az Antall-kormány rakott le. Ez a politika van összhangban az RMDSZ és a szlovákiai magyar politikai képviseletnek a román illetve szlovák demokratákkal való együttműködésre épülő politikájával, és azzal is, ahogy egyes nyugat-európai országokban sikeresen kezelik a kisebbségi kérdést (Dél-Tirol, finnországi svéd kisebbség), vagyis a mindenek előtt kulturális- és egyéb közösségi autonómiák politikájával. Nyugat-Európában ma a demokratikus jobboldal is ezt az irányt képviseli a nemzeti kérdésben, s az agresszív nacionalizmus a politika perifériájára szorult.  Ez a magyar jobboldal „nemzetpolitikájával” szemben a valóságos megoldást kínáló politika, melyet a magyar baloldal büszkén vállalhat.  Az elmúlt húsz évben a magyar baloldal a liberálisokkal együtt lépett fel a jogegyenlőségért. Ma ennek terepe már nem az általános választójogért vívott harc, hiszen az 1989 előtt formálisan, azóta pedig ténylegesen is érvényesül. A jogegyenlőségért folytatott fellépés tárgya ma a kisebbségek jogegyenlősége: a nemzeti és etnikai kisebbségeké, valamint a vallási és életmód-kisebbségeké. Liberálisok és baloldaliak a nők hátrányos megkülönböztetése elleni küzdelem szószólói. A jobboldal nem titkolt gúnnyal és megvetéssel tekint az úgynevezett gender (a nemi szerepeket az előítéletektől megfosztani kívánó, a nemi esélyegyenlőséget szorgalmazó) politikára, különbséget tenne vallások és világnézetek között, és korlátozza a szexuális kisebbségek jogait. A baloldal lép fel az állam világnézeti semlegességéért és a kisebbségi jogokért.A nemzeti kérdés és a jogegyenlőség kérdése, ismerjük el, viszonylag könnyű terep. Itt világos, hogy mit kínálhat, mit képviselhet a baloldal a harmadik évezredben (bár a semleges állam védelme és különösen a kisebbségek védelme sokszor kíván szembeszegülést az elterjedt előítéletekkel). Menjünk azonban tovább a legnehezebb terepre, a gazdaság- és társadalompolitikára. Itt nem kínál megoldást a szociáldemokrácia másfél százados tapasztalata. Új utat kell keresni, és ezzel a nyugat-európai baloldal is évtizedek óta küszködik.

A baloldali politika tévútjai 

Mint korábban írtuk, a huszadik század második felében előbb a nyugati, majd később a keleti baloldal is arra a következtetésre jutott, az emberek tömegeinek kiszolgáltatottsága ellen nem a tulajdonviszonyok radikális átalakításával, nem a magántulajdon felszámolásával kell fellépni. A tervgazdaság kevéssé hatékony működést, széles körű pazarlást eredményezett, és a kiszolgáltatottság korábbi formáihoz még a hiánygazdaságban tapasztalt fogyasztói kiszolgáltatottság is hozzáadódott, nem maradt más következtetés, minthogy nemcsak megengedhető, de kívánatos is megmaradni a piacgazdaság keretei között. Olyan baloldali politikát érdemes tehát keresni, amely a magántulajdon elfogadását, a piaci együttműködés és verseny kereteit alapul véve mérsékli az emberek többségének kiszolgáltatottságát, és csökkenti az esélykülönbségeket.A kialakult európai szocialista rendszereknek létrejöttükkor ugyan átmenti szándékkal de még pénzgazdaságként működtek, volt egy fontos sajátossága: az áraknak a jövedelemelosztás eszközeként való széleskörű alkalmazása. Az élelmiszerek és kommunális szolgáltatások (lakbér, villamosenergia-, gáz-, fűtés- telefon stb. díjak) valamint a tömegközlekedés forgalmi adót nem tartalmazó, sőt sokszor támogatott tarifáit jövedelempolitikai eszközként működtették, így mértékeit szociális megfontolások alapján állapították meg. De lassan, éppen az újonnan megjelent, sokáig „burzsoá áltudománynak” tekintett szociológia elemzéseiből kiderült, a támogatott árak, az ingyenesen juttatott lakások és üdülés legfőbb haszonélvezői nem az alacsony jövedelműek, hanem a társadalom privilegizált csoportjai lettek. Az egyenlők mellett megjelentek az egyenlőbbek, a politikai, gazdasági, kulturális elit tagjai. A tanácsi lakások és a szakszervezeti üdülés kiutalásos elosztásánál – pozíciójuknál fogva – ők járnak jobban, ők jutnak ingyen vagy névleges térítés mellett nagyobb és jobb minőségű lakáshoz, sűrűbben és jobb helyre szóló beutalóhoz. Nekik használnak a támogatott árak is, ők vesznek több élelmiszert, ők járnak többet színházba, koncertre. A hetvenes-nyolcvanas évekre nyilvánvalóvá lett, hogy az árak eltérítése, a forgalmi adók differenciálása nem alkalmas eszköz a jövedelmi különbségek csökkentésére, egyfajta baloldali, egyenlőségpárti politikára.Különleges jelentősége van ebben az összefüggésben a lakásügynek. A Szovjetunióban és eleinte a többi szocialista országban is állami feladattá tették a lakáshoz jutást, és elszakították azt az egyes háztartások jövedelmi pozíciójától. A lakásépítés azonban nem biztosított és nem is biztosíthatott elégséges lakásmennyiséget, elkerülhetetlen lett a szűkös lakáskínálat bürokratikus elosztása, és ez óhatatlanul az egyes háztartásokhoz tartozók érdemeihez igazodott. A tartóssá váló lakáshiány kikényszerítette a piac bekapcsolását a lakáshoz jutás szabályozásába, aminek következtében Magyarországon és más egykori szocialista országokban is kiáltó különbségek alakultak ki az elit és a szegény rétegek lakáshelyzete között. A kapitalizmus megdöntésének alternatívájaként a tizenkilencedik század végétől az általános társadalombiztosítás jelent meg Nyugat-Európában, mint a munkásság kiszolgáltatottságát csökkentő eszköz. Az előbb csak a munkásokra, majd később az egész társadalomra kiterjedő betegbiztosítás, nyugdíjbiztosítás és munkanélküliségi biztosítás legalábbis az öregség, a betegség és a munkanélküliség kockázatát csökkentette. Így ha a bérmunkásként való kiszolgáltatottság nem is, a vagyon nélküliek ezen túlmenő kiszolgáltatottsága megszűnhetett. A második világháborút követően általánossá váltak ezek a rendszerek, bevezették a gyermekvállalás anyagi terheinek részleges állami átvállalását is, és közel teljes foglalkoztatottság alakult ki. Így a jólétinek nevezett kapitalizmusban a korábbi állapotokhoz – kiváltképp a gazdasági világválság időszakához – képest számottevően csökkent a munkásság kiszolgáltatottsága. Az egymástól jelentősen eltérő társadalmi, történelmi, kulturális bázison a különböző földrajzi régiókban egymástól jelentősen eltérő karakterű piacgazdaságok épültek ki. Más képet mutat az úgynevezett angolszász, a skandináv, a Rajna-menti vagy éppen a japán piacgazdaság. Kiderült, hogy a nemzetek, a nemzeti gazdaságok közötti verseny nem egyszerűen intézmények és szabályok, hanem kultúrák közti megmérettetés is. A siker kulcsa nem önmagában az állami szerepvállalás kiterjedtsége, az adókulcsok nagysága lett, hanem az, hogy a történelmileg adott társadalmi kultúra bázisán felépült-e egy hatékony teljesítmény-ösztönző gazdasági társadalmi munkamegosztás, a társadalom tagjai, illetve társadalmi-gazdasági szereplők  és az állam között. Így lett sikeres a „kis állammal” operáló Egyesült Államok, és a kiterjedt állami szerepvállalást szorgalmazó skandináv országok sora, és küzd egy sor komoly gonddal Európa egy sor országa és Japán.Mindezekkel együtt, közös tanulságként azt is tapasztaljuk, hogy a kiterjedt jóléti rendszerek alááshatják a munkavállalók érdekeltségét a munkavállalásban, a munkahely-keresésben, merevvé teszik a munkaerő-kínálatot, miközben a világméretű versenyben mind fontosabbá válik a munkaerőpiac rugalmassága.

 6. A megoldás: szociálissá kell tenni a piacgazdaságot  

Közhelyszerű az a gondolat, hogy a gazdaság érdekei korlátozhatják a társadalmi szempontok érvényesülését . A szociáldemokraták célja ugyanakkor e két szempontrendszer harmóniájának megteremtése, kétirányú felelősség és mértéktartás szükséges. Így teremthető béke és társadalmi prosperitás.A kapitalista gazdaság kereteinek, a tőkés vállalkozásnak és a tőkével nem rendelkező munkavállalók jelenlétének, a piaci árképzésnek, a munkaerőpiac feltételeihez igazodó bérmeghatározásnak elfogadása nem zárja ki, hogy az állam olyan intézkedéseket tegyen, amelyek mérséklik, korlátozzák, enyhítik a társadalom ilyen tagozódását, és fékezik a jövedelmi, vagyoni és kulturális különbségek újratermelődését és elmélyülését. Ebből nem következik, hogy Európának le kellene mondania a társadalombiztosításból, a családtámogatási rendszerekből fakadó nagyobb biztonságról, de újra kell gondolni e rendszerek konkrét megoldásait. A baloldali politika továbbra is arra törekszik, hogy a jóléti rendszereket úgy alakítsák ki, hogy azok fenntartható működési költségek mellett elsősorban az alacsony jövedelmű, egyéb tekintetben is hátrányos helyzetű családok megélhetési feltételeit javítsák. Meggyőződésünk, hogy egy sor területen az általános, mindenkinek egyformán és egyenlően járó támogatások helyett szociálisan célzott támogatások nyújtására térjünk át. A jóléti rendszer pénzügyileg finanszírozható, ugyanakkor a leszakadással fenyegetettek felzárkózását segítő alakítása a piacgazdaság kereteit tudomásul vevő baloldali politika egyik fontos iránya. A jóléti politika, a tőke nélküliek kiszolgáltatottságának mérséklésére irányuló politika egyik fontos területe éppen a foglalkoztatás bővítése. A piacgazdaság keretei között is cél a tejes foglalkoztatásra való törekvés, de elméletileg sem lehetséges a minden pillanatban és minden munkavállalóra kiterjedő teljes foglalkoztatottság. Ez nem a célok feladásából, hanem a feltételek és körülmények őszinte számbavételéből adódik. Mindig lesznek megszűnő munkahelyek, mindig kell idő, amíg a munkájukat elvesztők munkát találnak, mindig lesz valamekkora különbség a munkaerő kínálat és kereslet szerkezete között és mindig lesznek olyanok, akik ha tehetik, nem munkából, hanem az akár sokkal kisebb szociális támogatásból kívánnak megélni. Az államnak és az állampolgároknak folyamatos erőfeszítést kell tenni annak elkerülésére, bárki beleragadjon a munkanélküliségbe,így társadalom alatti létbe kényszerüljön. A munkanélküli ellátások rendszere, az átképzés és adott esetben a korai nyugdíjazás a jóléti rendszernek ilyenkor bevethető eszközei. Ezek éppen arra irányulnak, hogy az esetek túlnyomó többségében el lehessen kerülni a végleges kiszorulást a foglalkoztatásból. A baloldali gazdaságpolitika adott esetben bérszubvenciókkal, a munkahelyteremtéshez nyújtott kedvezményekkel és más eszközökkel teremt érdekeltséget a foglalkoztatás fenntartásához, bővítéséhez.Az európai szociáldemokraták három feladatban foglalták össze, hogy mit kell tennünk a szociális Európa megteremtése érdekében. Első az innováció támogatása, a versenyképesség fokozása, amelynek köszönhetően jobb és biztonságosabb munkahelyek teremtődnek a munkavállalók számára. Második, az állandó átképzési lehetőségek és rugalmas foglalkoztatási formák biztosítása, aminek köszönhetően a foglalkoztatottak a gazdaság folyamatos változása mellett is munkában tarthatóak, és végül a szociálpolitika fenntartása azok számára, akik koruknál, egészségi állapotuknál, képzetlenségüknél fogva véglegesen kiszorultak a munkaerőpiacról. Ez az „emberi beruházás” baloldali stratégiája.A jóléti rendszernek a társadalombiztosításon túli fontos területe a családtámogatás: a gyermekvállalás támogatása. A kiterjedt családtámogatási rendszer az európai jóléti rendszer fontos sajátossága. A családtámogatási rendszerekben különbség van a baloldali és jobboldali megközelítés között. A jobboldal törekvése, a jól szituált családokban szülessenek gyerekek, ezért preferálják a gyerekek utáni adókedvezményt mint a magasabb és közepes jövedelműeket preferáló támogatási formát. Ezzel szemben a baloldali felfogásban minden gyermek kívánatos, a gyermekvállalás terheit a közösségnek részben át kell vállalnia annak érdekében, hogy mérsékelje a gyermekvállalástól visszatartó érdekeltséget. A magas jövedelműeknél ilyen ellenérdekeltség nincs, a gyermekvállalást olyan családi pótlékkal célszerű támogatni, amelyet a legmagasabb jövedelmű családoknak már nem folyósítanak, viszont az alacsony és közepes jövedelműek teljes körűen és magas színvonalon igénybe vehetnek. A XXI. század eleji Európában a gyermekvállalási kedv fő korlátja nagyfokú bizonytalanság,hogy szülés után egy idővel képes-e a nő az önmaga számára elfogadható mértékű önállósággal élni. A nők ezzel kapcsolatos várakozása összehasonlíthatatlanul nagyobb befolyást jelent a gyermekvállalási kedvre, mint bármilyen gyerektámogatási rendszer. A baloldali politikának ezért feladata biztosítani, hogy a nő, ha akar biztosabban és szabadabban térhessen vissza dolgozni. Ezen szabad döntés legfőbb eszköze a bölcsődei és óvodai férőhelyek biztosítása, a részmunkaidős foglalkoztatás elterjesztése. Ebből a szempontból is fontos, nők és férfiak minél inkább közösen vállalják a gyermeknevelés és a háztartásvezetés feladatait és felelősségét.  A baloldali politika negyedik területe a lakáspolitika. A lakosság többsége számára a lakáshoz jutás a magasabb jövedelmet eredményező jobb és értékesebb munkateljesítmény egyik legfontosabb ösztönzője. Ezért a minőségi lakáshoz jutásnak továbbra is piaci lakásvásárláson vagy lakásbérlésen kell alapulnia. A rászorulók számára ugyanakkor az államnak kell szerény szociális lakásokat biztosítania, elviselhető szociális lakbérek mellett. A társadalmi különbségek újratermelődése elleni fellépés legfontosabb eszköze az oktatás, mégpedig több értelemben is. A korszerű készségek kifejlesztését szolgáló modern iskola teszi a munkaképes korba lépő fiatalokat alkalmassá arra, hogy helyet találjanak maguknak a foglalkoztatásban, és ne váljanak munkanélkülivé.  Másodszor, a közoktatásnak mindenki számára elérhetőnek kell lenni. Ez az a szektor, ahol az ingyenes hozzáférést fenn kell tartani, és ki kell egészíteni a tanulmányok eszközeihez, a tankönyvekhez való hozzájutás, és a járulékos iskolai programokban (kirándulás, sport, tehetség és érdeklődés szerinti külön képzések, pl. zeneoktatás) való részvétel rászorultsághoz igazodó támogatásával. Harmadszor, az iskolai leszakadás újratermelődésével szemben a legfontosabb teendő annak elérése, hogy a gyerekek iskolázottsága, képzettsége, kultúrája kevésbé függjön a szülők szociális helyzetétől. Ennek érdekében az iskolás kor előtti, úgynevezett kora gyermekkori támogatás és nevelés szolgáltatásait és intézményeit kell javítani (védőnői hálózat, bölcsőde, óvoda), és törekedni kell arra, hogy a különböző szociális helyzetű gyerekek minél tovább maradjanak egy közösségben, egy iskolai osztályban. A baloldali politika egységes iskolára törekszik, ahol együtt tanulnak a gyerekek, szemben a jobboldali politikával, amely rétegzett iskolarendszert alakít ki. A világnézetileg semleges általános iskolai oktatást minden állampolgárnak biztosítani kell.A felsőoktatásban az a cél, hogy aki tanulni akar, aki jobb életet kíván magának, az elindulhasson ezen a pályán, de utána saját erőfeszítései segítségével használja ki a lehetőséget. Ezt azt jelenti, hogy a lehető legtöbb hallgatót kell befogadni a felsőoktatásba, de a hallgatók teljesítménye kell, hogy meghatározza a közösség által nyújtott támogatás mértékét. Akik megfelelően produkálnak, azok számára ne járjon semmilyen anyagi áldozattal a felsőoktatásban való részvétel, akik viszont gyengébben teljesítenek, azok tegyenek erőfeszítést azért, hogy tanulhassanak. Az intézményeknek olyan környezetet kell nyújtaniuk, amely támogatja és erősíti a hallgatók önállóságát és szakmai felkészülését. Ezen a módon oldható fel az a probléma, hogy a növekvő hallgatói létszám növekvő anyagi terhet jelent a közösség számára és romló oktatási színvonalat a hallgatók számára. Nem jó az a politika, amely a problémát a bejutás korlátozásával kívánja megoldani, mert az a tehetséges, de kedvezőtlen társadalmi hátterű diákok előtt elzárja felemelkedés lehetőségét.Ez tehát az az öt terület – a társadalombiztosítás, a foglalkoztatáspolitika, a családtámogatás, a szociális lakásellátás és az iskolarendszer –, ahol a korábbi tévutakon túllépő baloldali politikának megvannak a lehetőségei a hátrányos helyzetűek kiszolgáltatottságának csökkentésére, a társadalmi mobilitás előmozdítására.

 7. A szociálliberális kormányok teljesítménye 

A 21 év elemzésének egyik legfontosabb következtetése, hogy az MSZP-SZDSZ kormányok a jobboldallal szemben újra meg újra kiálltak a polgári, politikai jogegyenlőség mellett. Persze nem kétséges, voltak vitatható kompromisszumok is. A Horn-Kuncze kormány által kezdeményezett vatikáni megállapodás sértette az állam semlegességének elvét, mert kitüntetett kapcsolatot teremtett az állam és a katolikus egyház között. E megállapodás mindmáig hivatkozási alapul szolgál a jobboldal számára a katolikus egyház privilegizált helyzete mellett. Az Orbán-(Torgyán) kormány idején az MSZP eltért a Horn-kormány által követett politikától a nemzeti kérdésben, és megszavazta a Fidesz státus-törvényét. Kétségtelen, hogy ellenállt az egyházi törvény módosításának. A 2002 utáni MSZP-SZDSZ kormányok helyesen léptek fel az életmód-kisebbség, a melegek emancipációjáért, kiálltak az egyházak egyenjogúsága mellett, elutasították a kettős állampolgárságot és helyesen függesztették fel a MÁÉRT működését. A gazdaságban az MSZP-SZDSZ kormányok indokoltan csökkentették az állami tulajdon arányát, és ésszerűen építették le a támogatott árakat. A családtámogatási rendszerben helyes volt az adókedvezmény helyett a családi pótlék emelése. Helyes volt a deszegregáció az iskolarendszerben, eredményes volt a készségfejlesztésre irányuló oktatáspolitika, aminek eredményeit a PISA-eredmények javulása igazolja. Helyes törekvés volt a tandíj bevezetése a felsőoktatásban. Indokolt volt a Fidesz gazdagpárti lakástámogatási rendszerének megszüntetése. Sokakban felmerül a kérdés, hogy összeegyeztethetők-e a baloldal politikai értékrendjével az MSZP-SZDSZ kormányok olyan reformjai, mint a Horn-kormány nyugdíjreformja vagy a második Gyurcsány-kormány egészségügyi reformja. Mindkét reformmal szemben megfogalmazódik ugyanis az a vád, hogy megkérdőjelezik a szolidaritási elv érvényesülését a nyugdíj- illetve egészségügyi rendszerben. Téves helyzetértékelésen alapuló vádak. Mindkét reform az adott rendszer működőképességének megóvására irányult. A nyugdíjreformnak az volt a rendeltetése, a nyugdíjrendszer az aktívak és idősek erősen romló aránya mellett is finanszírozható maradjon, és az idősek továbbra is méltányos nyugdíjhoz jussanak. Az egészségügyi reform arra irányult, hogy a betegek ellátása a szűkülő erőforrásokból is megoldható legyen. Ehhez kívánt teremteni olyan érdekeltségi rendszert, amelyben a legfontosabb szereplők (beteg, biztosító, orvos) egyaránt érdekeltté válnak a jó minőségű egészségügyi szolgáltatásban és az erőforrások takarékos felhasználásában. Azt, hogy kinek használnak az ilyen reformok, azt annak alapján tudjuk megítélni, hogy e reformok nélkül mi történne illetve mi fog történni. A jövőben (a nyugdíjreform Fidesz általi felszámolását követően) a nyugdíjrendszer első pilléréből egyre nyomorúságosabb nyugellátásra futja majd, és ennek azok lesznek a fő kárvallottjai, akiknek nem volt miből félretenni az öregkorra. Ők Magyarország legszegényebb polgárai. Az elindított majd megszakított reform nélkül az egészségügyben még erőteljesebb lesz a különbség a lepusztuló állami ellátás és a tehetősebbek által igénybe vett magánszektor ellátásai között. Így fog kialakulni és végképp megszilárdulni a szegények és a gazdagok egészségügyének egyre nyilvánvalóbb elkülönülése. Ezért állítható, hogy valójában mindkét reform leginkább a szegények, a leszakadók érdekeit szolgálta (volna).Egészében véve az MSZP-SZDSZ kormányok politikája megfelelt a modern baloldaliság követelményének.

 III.       Záró megjegyzések 

Mostanában sokan mondják, hogy a modern korban megszűnt az értelme a baloldal és a jobboldal megkülönböztetésének. Mi nem így látjuk. Úgy véljük, hogy a baloldaliság eszmei és kormányzati politikai tekintetben világos alternatívát jelent: elhárítani minél több akadályt a teljes emberi lét útjából, ennek érdekében kiteljesíteni az egyéni és közösségi szabadságot, minél egyenlőbben és igazságosabban elosztani az életesélyeket. Úgy ítéljük meg, hogy a magyar demokratikus baloldal kormányzásának vezérfonala mindvégig ehhez az igényhez igazodott.Az is nyilvánvaló ugyanakkor, hogy miközben a baloldal eszmei viszonyítási pontjai (szabadság, egyenlőség, igazságosság) nem változtak az elmúlt másfél században, politikájának eszközei, módszerei gyökeres átalakuláson mentek keresztül. A mai viták jelentős része nem az eszmei esszenciáról, hanem az alkalmas megoldásokról szól. Szerintünk ez hasznos vita.Mi természetesnek tekintjük a szabadság, az egyenlőség és a haza ügyének összekapcsolását, ezért a mi baloldaliságunk szabadelvű, hazafias szociáldemokrácia, amely nyitott valamennyi mérsékelt demokratikus gondolat és erő irányába.