Aranyka
-egy születésnap margójára-
A történet, bármilyen furcsa, rólam szól.
-És a kezdete 1957 februárjára tehető, amikor eléggé furcsa véletlenek következtében megtaláltam, amit kerestem: A szerelmet.
Épphogy elkezdtem a pályám, gyakorlóévesként Bodroghalomban, nem a legjobb időben, hiszen '56 szele minket is megérintett. De az élet nem állt meg, a farsangi bált /mint minden évben/ az iskola rendezte és mint fiatal pedagúgusjelöltnek, nekem is ott kellett lennem. Pedig semmi kedven nem volt hozzá.
A sors útjai kifürkészhetetlenek. Örökké hálás leszek, hogy éppen ott jártam akkor, a falu istállójában rendezett jótékonysági bálon, ahol megismertem életem párját. Novák Arankát, akit 8.-os osztályfőnöke a Bizonyítványban „Aranyka” névre keresztelt el.
Nem átlagos, falusi lány volt. Személyiség. Akit társai tiszteltek és szerettek, aki még az osztálytárs fiúkat is rendre tudta utasítani, ha az kellett, akár néhány csattanós pofon árán is. Nem véletlenül kerültem vele kapcsolatba: A szülői munkaközösség súlyos egyénisége, Gecse Bandi bácsi ajánlott a kegyeibe.
Szemrevaló teremtés volt, mindene megvolt, ami kellett. Amikor táncra kértem, úgy éreztem: Villámcsapás ért. Azt éreztem, megtaláltam azt, akit eddigi szerény próbálkozásaim alkalmával még nem sikerült. És ez az érzés kölcsönös volt!
Későn érő fajta voltam: Három lánnyal találkoztam és nem jutottunk semeddig sem. Egyikről kiderült, egyszerre több vasat tart a tűzben. A másik egyszerűen kurva volt. A neveltetésemmel nem volt összeegyeztethető, hogy egy közönséges kurvával kezdjek ki. A harmadik túl fiatal volt még hozzám is: 16 éves volt, teccett is, de nem volt annyi időm kivárni, míg befejezi az iskolát. Mindenképpen el akartam kerülni otthonról, és ehhez kerestem egy megfelelő párt.
Ott, az istállóban megtaláltam. Megfogott a tiszta szeme, és a fülére kunkorodó hajtincs, amit hamiskásan „legényfogónak” nevezett. Hát engem biztosan megfogott.
Azt akkor még nem tudtam, mennyi akadályt kell leküzdenünk, mire eljutunk az Anyakönyv-vezető elé. Mindkét család ellenezte, az enyémnek „paraszt” volt, az övének „úr” voltam. De a szerelem minden akadályt legyőz! /meg a velünk született makacsság/ '57 augusztusában összeházasodtunk
Annak ellenére, hogy egyikünk a tűz, másikunk a víz tulajdonságával voltunk megáldva, 57. éve élünk békésen veszekedve minden nap, de még haraggal a lelkünkben nem feküdtünk le egyszer sem.
Most, amikor közeledünk az út végéhez, óhatatlan, hogy hátra ne néznénk: Mi van mögöttünk? Különösen igaz ez Halottak napja közelében. Hiszen lassan több halott van mögöttünk a szeretteink közül, mint előttünk. És ha előre nézünk, nem látjuk az utat: Mennyi van még hátra? Hiszen az élet rövid és kiszámíthatatlan. Erre bizonyság azok, akik elhulltanak a hosszú út alatt..
Hálát adok a Sorsnak, hogy Őt rendelte nekem társul.
Az eskü szövegét, „holtodiglan – holtomiglan” akkor is, most is komolyan gondoltam. Be is tartottuk mindketten. Pedig volt sok rosszban is részünk, amivel ma nem akarom a tisztelt olvasót untani. Ha kíváncsi rá, Naplóm különböző fejezeteiben talál rá magyarázatot.
Hogy miért pont ma szántam rá magam erre a „vallomásra”? Mert lehet, hogy holnap már késő lenne..
És még egy szempont: Halottainkról való megemlékezésünk mellett ne feledkezzünk el az élőket is megemlíteni: Nélkülük ki tudja, hol lennénk már.
„Ki korán kel, aranyat lel” - mondja a közmondás.
Én elég korán lekötöttem magam ahhoz a lányhoz, akit meglátni és megszeretni elég volt egy perc, de megunni kevés hozzá egy ÉLET.
Köszönöm, hogy jóban – rosszban kitartottál mellettem!
Ady Endre: Őrizem a szemed
Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.
Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.
Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.
Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.
