Végrendelet
A nyár heves, a kasza mégse „egyenes”. Ebben a hőségben minden előfordulhat. Még az is, hogy keresem a Hazámat, de nem találom. Látta „Walaky”, hová tűnt a Magyar Köztársaság?
Így 75 után az ember számot vet az életével, mit tett vagy nem tett meg azért, hogy az utána következő nemzedék jó szívvel emlékezzen meg róla.
Magyar vagyok. Magyarnak születtem, habár csak véletlenül, mert a „határ”, a Ronyva „folyó” eme oldalára tett le a gólya. Apám, született Vocskó Mihálykésőbb vette fel a Várszegi M. Béla nevet. Ő sem ismerte az édesapját, mert ottmaradt az I. Világháborúban. Van még néhány „millió” magyar Ember, akik nélkül ez az ország már nem létezne. Csak kettőről szeretnék szólni.
Hunyadi János, /akiért a harang szól délben/ Szibinyáni Jank néven látta meg a napvilágot. Neki köszönhetjük, hogy a török csak jóval később foglalta el hazánkat. Vagy Petőfi Sándor, aki Petrovics néven született és a legnagyobb magyar költők közé tartozik.
Mégis vannak „magyarság-kutatók”, akik tulbuzgóságukkal több kárt okoznak a „néplélekben”, amikor Petőfi sírját a szibériai Barbuzinban keresik.
A kérdésre visszatérve: Hová tűnt a Magyar Köztársaság? Úgy tűnik megszűnt létezni. Lenyúlta a Fidesz és Orbán maffia-bandája és szétosztotta hűbéresei között.
Nem akarok „szolgaföldben nyugodni”! Mint ahogy ezért éltek és haltak nagy elődeink, akik valamennyien magyarok voltak, függetlenül attól, milyen vér csörgedezett ereikben.
Nem az a „magyar”, aki leghangosabban hírdeti magyarságát és féltéglával veri a mellét, hanem az, aki csendben „teszi a dolgát”, ha kell, áldozni is képes a hazáért! Akár az életét.
Csak egy porszem vagyok ebben a sorban, egy a tízmillióból, mégis azt szeretném, ha szabad hazában, szabadon élhetne az utánam következő generáció, ahol a tudás számít, nem a pártszimpátia és ahol a „munkája után” ítélik meg az embereket, nem a „keresztapához” való kötődés alapján.
Azt hiszem, ennyi kijár mindenkinek. Ezért „teszem a dolgot” addig, amíg a Sors engedi, ezért írom sokszor /talán feleslegesen/ le a gondolataimat. Amit többnyire megkérdőjeleznek nem csak a „másik oldalról”, hanem a Barátaim is.
Balatonszárszó után és a kongresszus előtt nem árt megállni egy szóra: Hol is „állunk” pillanatnyilag és merre tartunk? A magyar értelmiségnek lenne feladata bőven! Mutatni az utat, bíztatni a csüggedőket, reményt csepegtetni a reménytelen helyzetben élőknek, perspektívát mutatni a jövőt illetően. De nem ezt teszik. Orbán nyugodtan űlhet a királyi trónján, mert mire a választás ideje eljön, az „ellenzék” megteszi azt a szívességet neki, hogy harakirit követ el önmagán.
Hogy érthető legyek: Nem azzal van bajom, hogy mindenki pozíciót akar magának, csak azzal, hogy most akar, AZONNAL, és elfelejti azt az igazságot, hogy a „medve bőrére nem lehet előre inni”, ehhez előbb el kell ejteni a medvét!
Pedig minden értelmesnek tűnő ember tudja, hogy csak együtt lehet leváltani Orbánékat. Mégis azon folyik a „töketlenkedés”, hogyan osszák majd fel a GYŐZELMI TORTÁT?
Hol van az még? Ha nem sikerül a „bálványt” ledönteni a trónjáról, ha még mindig kitart mellette az a kétmilliónyi csókos és seggnyaló, akkor nem lesz mit OSZTANI. Marad Orbán ítéletnapig.
A 24. órában vagyunk. Még sok víz folyik le addig folyóinkon, mire elkövetkezik az Igazság Órája. De ha mi sem tudunk akár csak magunk között normálisan gondolkodni, beszélni, megegyezni az alapokon, akkor mit várhatunk a „bizonytalanoktól”, akik hozzászoktak, hogy megmondják nekik! Hová húzzák az X-et!
Ezt a módszert a fidesz tökéletesre fejlesztette. A Kubatov-lista szerint „be van mérve” minden ember, ki az Övék, és ki az ELLENSÉG. Ez kemény harc lesz, ahol ki kell állni az Igazságunk mellett, ahol „színt kell vallani”, ahol nem lehet elbujni a felelősség elől, mert MINDEN SZAVAZAT SZÁMÍT.
Ebben a harcban a Miénk a főszerep: A „mezei talpasoké”. Nélkülünk nincs siker, nincs győzelem. Ha hiszünk magunkban, ha hiszünk Vezetőinkben, ha hiszünk az Igazság diadalában, sikerülni fog. Sikerülni KELL, különben Orbanisztánban kell maghalnunk.
Én a Magyar Köztársaságban szeretnék végső nyugalomra térni. Nem sürgős. Még szeretném látni, mit hoz a jövő.