Végrendelet

 A  nyár  heves,  a  kasza  mégse  „egyenes”. Ebben  a  hőségben  minden  előfordulhat. Még az  is,  hogy  keresem  a  Hazámat,  de  nem  találom. Látta  „Walaky”,  hová  tűnt  a  Magyar  Köztársaság?

 Így  75  után  az  ember   számot  vet  az  életével, mit  tett  vagy  nem  tett  meg  azért, hogy  az  utána  következő  nemzedék  jó  szívvel  emlékezzen  meg  róla.

Magyar  vagyok.  Magyarnak  születtem, habár  csak  véletlenül,  mert  a  „határ”,  a  Ronyva  „folyó”  eme  oldalára  tett  le  a  gólya.  Apám, született Vocskó  Mihálykésőbb vette fel a Várszegi M. Béla  nevet.  Ő  sem  ismerte  az  édesapját, mert  ottmaradt  az  I.  Világháborúban.  Van  még  néhány  „millió”  magyar  Ember,  akik  nélkül ez az  ország  már  nem  létezne. Csak  kettőről  szeretnék  szólni.

Hunyadi  János,  /akiért  a  harang  szól  délben/  Szibinyáni  Jank  néven  látta  meg  a  napvilágot.  Neki  köszönhetjük,  hogy  a  török  csak  jóval  később  foglalta  el  hazánkat. Vagy  Petőfi  Sándor,  aki  Petrovics  néven  született  és  a  legnagyobb  magyar  költők  közé  tartozik.

Mégis  vannak  „magyarság-kutatók”, akik  tulbuzgóságukkal  több  kárt  okoznak  a  „néplélekben”,  amikor  Petőfi  sírját  a  szibériai  Barbuzinban  keresik.

A  kérdésre  visszatérve:  Hová  tűnt  a  Magyar  Köztársaság? Úgy  tűnik  megszűnt  létezni.  Lenyúlta  a  Fidesz  és  Orbán  maffia-bandája  és  szétosztotta  hűbéresei  között.

 Nem  akarok  „szolgaföldben  nyugodni”! Mint  ahogy  ezért  éltek és  haltak  nagy  elődeink,  akik  valamennyien  magyarok voltak,  függetlenül  attól,  milyen  vér  csörgedezett  ereikben.

 Nem  az  a  „magyar”,  aki  leghangosabban  hírdeti  magyarságát és  féltéglával  veri  a  mellét, hanem  az, aki  csendben  „teszi  a  dolgát”,  ha  kell,  áldozni  is  képes  a  hazáért!  Akár  az  életét.

Csak  egy  porszem  vagyok  ebben  a  sorban,  egy  a  tízmillióból,  mégis  azt  szeretném,  ha  szabad  hazában,  szabadon  élhetne  az  utánam  következő  generáció,  ahol  a  tudás  számít,  nem  a  pártszimpátia és  ahol  a  „munkája  után”  ítélik  meg  az  embereket, nem  a  „keresztapához”  való  kötődés  alapján.

Azt  hiszem,  ennyi  kijár  mindenkinek.  Ezért  „teszem  a  dolgot”  addig,  amíg  a  Sors  engedi, ezért  írom  sokszor  /talán  feleslegesen/  le  a  gondolataimat. Amit  többnyire  megkérdőjeleznek  nem  csak  a  „másik  oldalról”,  hanem  a  Barátaim  is.

 Balatonszárszó  után  és  a  kongresszus  előtt  nem  árt  megállni  egy  szóra: Hol  is  „állunk”  pillanatnyilag  és  merre  tartunk? A  magyar  értelmiségnek  lenne  feladata  bőven!  Mutatni  az  utat,  bíztatni  a  csüggedőket, reményt  csepegtetni  a  reménytelen  helyzetben  élőknek, perspektívát  mutatni  a  jövőt  illetően. De  nem  ezt  teszik. Orbán  nyugodtan  űlhet  a  királyi  trónján, mert  mire  a  választás  ideje  eljön,  az  „ellenzék”  megteszi  azt  a  szívességet  neki,  hogy  harakirit  követ  el  önmagán.

 Hogy  érthető  legyek:  Nem  azzal  van  bajom, hogy  mindenki  pozíciót  akar  magának,  csak  azzal,  hogy   most  akar,   AZONNAL,  és  elfelejti  azt  az  igazságot,  hogy  a  „medve  bőrére  nem  lehet  előre  inni”,  ehhez  előbb  el  kell  ejteni  a  medvét!

 Pedig  minden  értelmesnek  tűnő  ember  tudja,  hogy  csak  együtt  lehet  leváltani  Orbánékat.  Mégis  azon  folyik  a  „töketlenkedés”,  hogyan  osszák  majd  fel  a   GYŐZELMI  TORTÁT?

 Hol  van  az  még?  Ha  nem  sikerül  a  „bálványt”  ledönteni  a  trónjáról, ha  még  mindig  kitart  mellette  az  a  kétmilliónyi  csókos  és  seggnyaló,  akkor  nem  lesz  mit   OSZTANI.  Marad  Orbán  ítéletnapig.

 A  24.  órában  vagyunk. Még  sok  víz  folyik  le  addig  folyóinkon, mire  elkövetkezik  az  Igazság  Órája. De  ha  mi  sem  tudunk  akár  csak  magunk  között  normálisan  gondolkodni,  beszélni,  megegyezni  az  alapokon,  akkor  mit  várhatunk  a  „bizonytalanoktól”,  akik  hozzászoktak,  hogy  megmondják nekik!  Hová  húzzák  az  X-et!

 Ezt  a  módszert  a  fidesz  tökéletesre  fejlesztette. A  Kubatov-lista  szerint  „be  van  mérve”  minden  ember,  ki  az  Övék,  és  ki  az  ELLENSÉG. Ez  kemény  harc  lesz,  ahol  ki  kell  állni  az  Igazságunk  mellett,  ahol  „színt  kell  vallani”,  ahol  nem  lehet  elbujni  a  felelősség  elől,  mert   MINDEN  SZAVAZAT  SZÁMÍT.

 Ebben  a  harcban  a  Miénk  a  főszerep:  A  „mezei  talpasoké”. Nélkülünk  nincs  siker,  nincs  győzelem. Ha  hiszünk  magunkban,  ha  hiszünk  Vezetőinkben,  ha  hiszünk  az  Igazság  diadalában,  sikerülni  fog. Sikerülni  KELL, különben  Orbanisztánban  kell  maghalnunk.

Én  a  Magyar  Köztársaságban  szeretnék  végső  nyugalomra  térni. Nem  sürgős. Még  szeretném  látni,  mit  hoz  a  jövő.