Amikor minden balul sül el...
Szokásos „homo ludensi” hétvégi kiruccanásom legutóbb számos
meglepetéssel szolgált. Egyikse volt a kellemesek közé sorolható.
Már indulás előtt baljós jelek mutatták: Ez az út nem lesz „zökkenőmentes”. A feleségem a fagyasztóláda kiürítése okán talált még benne ezt – azt,
amit feltétlenül vigyek magammal, nehogy üres kézzel menjek.
És mivel elég hideg volt, előhalászott a lomok közül egy szandált,
hogy azt vegyem fel a bebujós papucs helyett..
Ugyanis tavasztól – őszig ez számomra a kényelmes lábbeli,
amihez nincs szükség nagy nekikészülésre, hogy felvegyem.
A cipőt qrvára nem szeretem, mert azt legtöbb esetben
nem tudom felhúzni cipőkanál nélkül,
azt meg nem hord magával az ember, ha éppen a szenvedélyének hódol.
Már a vonatra való felszálláskor kiderült, hogy ezzel a lábbelivel
még meg fog gyűlni a bajom, de már nem volt mit tenni:
A „ballábas” egyik oldalán elvált a felsőrész a talpától.
Mire a helyszínre értem, már teljes egészében a szentlélek tartotta egyben, csak „csoszogni” lehetett benne. De ez csak az egyik:
A cuccot nem tudtam leadni kedves háziasszonyomnak, Barátomnak,
aki alkalmanként szállást biztosít, hogy ne kelljen a híd alatt aludnom.
Ugyanis még ebéd után bent volt a kórházban, várva az utolsó kezelést.
Így magammal kellett hoznom a fagyasztott holmit, ami éjjel 3 – ra természetesen kiolvadt, kisebbfajta árvizet okozva a táskámban.
De térjünk vissza a szandálhoz: Egy 13 órás parti közben
néhányszor ki kell menni a mellékhelyiségbe.
Már a másodiknál „eldobta a talpát” a ballábas.
Ezt még ugyan egy cellux – ragasztóval úgy-ahogy sikerült egybentartani,
de a jelek arra mutattak, hogy a „másik” is megirigyelte,
/szolidáris akart lenni/ és az is „lappogott már”..
Mire „takarodót fújtunk”- mindkettő megadta magát: Kilehelte a lelkét.
Ott maradtam mezitláb, egy tiszta bőr felsőrészü szandálban, talp nélkül.
El lehet képzelni, mekkora derültséget keltett a dolog,
hogy az esőben, a szandál talpát a kezemben tartva
„slattyogok” az egyik barátom kocsijáig, aki elvitt a kapuig,
Így azt megúsztam, hogy „mezítláb, gyalog” kelljen hazamennem.
De ez csak az egyik bosszúság, ami utólért.
A telefonom is lemerülőben volt, de Pestig kitartott.
Mihelyt konnektor közelébe kerültem, rátettem a töltőre.
Csakhogy az Istennek nem töltötte!
Sőt, amikor levettem róla, kevesebb volt rajta a „töltés”.
Miután már „hazakerültem”, megint feltettem töltésre,
egész éjjel töltöttem /kikapcsolt állapotban/
Reggel azt írta ki: „Az akkumulátor lemerült”..
Szerencsére nálam volt a másik, az „okostelefon”,
aminek használatához hülye vagyok.
De sikerült „hírt adnom” magamról, hogy nem vesztem el...
A kiruccanásom apropója a Nemzetközi Verseny volt,
amire már a kölcsönkapott szandálban mentem,
ami ugyan vagy három számmal nagyobb volt, de talpa az volt.
Szokatlanul jól ment a játék, míg össze nem kerültem egy régi
(barátnak nem tekinthető) pasassal, Ő az egyedüli a falkában,
akivel nem ülnék le játszani. De a versenyen nem tehetem meg:
Itt a gép sorsol. Ki is kaptam alaposan.
Mit ád Isten, ezzel a fószerrel az utolsó fordulóban is összehozott a sors.
Igaz, itt én győztem, de ez sovány vigasz volt arra, hogy elment az esélyem: Pedig ha előzőleg is nyerek, megnyerhettem volna a versenyt.
Ami ugyan nem jelent semmit,de azért mégis..
Mindannyian, /akik szívügyüknek tekintik az ultit/
vittünk ajándékot is. Én is vittem egy vázát és egy citromdíjat.
Jó kezekbe került! Végül ötödik lettem.
Sokkal jobban érdekelt, hogy lesz – e reggelig partner?
Mert már megszokott dolog, ha én vagyok,
akkor vannak áldozatkész partnerek, akik szolidarításból
ott maradnak reggelig verni a blattot. Nehezen jött össze!
És nem is úgy, ahogy szerettem volna. Akit hívtam, lelécelt:
Akiket nem, felborították a játék menetét,
így azt kellett játszani éjfélig, amit kevésbé szeretek.
Rá is „fáztam” /a szó legszorosabb értelmében/.
Ugyanis a társaság bagósokból állt nagyrészt,
így nem a „zárt” teremben, hanem a dohányzók számára
fenntartott „teraszon” játszottunk, ahol qrvahideg volt.
Na meg elbuktam a gatyám is.
Éjfél után behúzódtunk a fedett térbe:
Addigra csak hárman maradtunk, de legalább azt játszottuk,
amit szeretünk. /igaz, csak fele alapon/
Így meg voltam elégedve azzal, hogy hajnali ötre
/akkor kell a vonathoz indulni/ - a fele bukásom megtérült,
/azaz megtérült volna, ha megkapom a teljes összeget/
de az egyik partner adós maradt.
Még nincs vége: Felszálltam a vonatra, szokás szerint az első kocsiba. Természetesen nem volt fűtés. /elvégre nyár van/
Gödöllőnél már vacogott a fogam, elmentem felderítő körútra:
Van – e valahol fűtés? Volt. Átmentem a másodikba,
ahol végre megmelegedhettem. A gőzfürdő ehhez képest kutyaf@sza...
Szerencsésen hazaértem. Otthon még egyszer megpróbáltam
életre kelteni a telefonomat, ami nem sikerült. Halott volt.
Ebéd után alig vártam, hogy ágyba bújjak. Hétfö reggelig fel sem kéltem. Kiderült, hogy összeszedtem egy kis megfázást és egy kötőhártya-gyulladást.
Így hétfön volt hová mennem: Lecseréltem a telefont
és beugrottam a szemészetre. Ki akartam mosatni a könnycsatornát,
hátha az az oka, hogy úgy becsipásodtam, hogy nem láttam.
Ott derült ki, hogy nem az a baj, hanem a gyulladás.
Így most napi ötszöri szem-csepegtetéssel kúrálom magam.
Még az a szerencsém, hogy ezen a hétvégén nem a világ végén,
csak itt a közelben, Sárospatakon lesz verseny.
Remélem, két hét alatt sikerül megszabadulnom a szemgyulladástól.
A megfázást már elég jól sikerült „kezelni” azzal, hogy begyújtottuk a konvektort és teljes „gázzal” már tudok itt ülni a gép előtt..
Hogy rendbejövök – e? Az még a jövő zenéje.
Ami még bosszant: Szervezem a jövő félévet,
de akárhogy igyekezek megfelelni a „feladatnak”,
az Istennek nem tudom elérni, hogy a delikvensek
oda tegyék az „x” - et, ahová kell.
Így csak telefonon tudok kommunikálni,
mert még csak véletlenül sem sikerül odaterelni senkit,
ahol válaszolhatna egy egyszerű, eldöntendő kérdésre.
Más, hogy a meghívandó Vendégek nagy részét képtelen vagyok elérni.
Ami azért bosszantó, mert már minden követ megmozgattam,
de eredménye nincs. Így pedig qrvanehéz előre tervezni a Találkozókat.
Hogy a heti Vitanapok „döglődnek”, ezt nem tartom nagy dolognak,
a nyár már csak ilyen. Tudomásul veszem.
Így a további hivatalos Vitanapokra kiteszem a táblát:
„A nyári szünet alatt a Vita szünetel”
Spontán mindenki annyit dumál és ott, ahol kedve tartja.
Én, hacsak fel nem dobom a talpam, itt leszek.
És ha „Walakynek” lelkisegély-szolgálatra szüksége lenne,
állok rendelkezésére.
